Megyünk

... moziba ma este. Mission Impossible 8. részét nézzük meg. Mindegyiket láttuk, igaz a hetediket most néztük meg úgy, hogy kikölcsönöztem a youtube-ról. Tényleg túl sok benne a lehetetlen dolog, de pergő cselekményű mindegyik és ami elismerésre méltó, hogy Tom Cruise kaszkadőr nélkül csinál meg majdnem minden veszélyes jelenetet. Kíváncsi leszek rá, a gyerekek már látták vagy két hete (a "saját" országukban), azt mondták izgalmas nagyon. Meglátjuk... 

Idei első grillezésünk volt tegnap. Mondtam a férjemnek, most süssünk, mert ha nagy meleg lesz már nem lesz kedvünk a grill mellett aszalódni a 35 fokban. Oldalast sütöttünk, előző nap bepácoltam. Tzatzikivel, görög salátával nagyon finom volt. 

A városban fotóztam ezeket, annyira szépek most! 

Kellemes ez a mostani időjárás, szívesen kiegyeznék úgy augusztus végéig ezzel a hőmérséklettel... Minden egyes nap, ami hőség és katasztrofális vihar nélkül múlik el a nyárból, arra már azt mondom: ezt a napot is megnyertem. 

Legyen jó a jövő hetünk Mindannyiónknak. 

Nyár

"Nyár... A mindennemű hanyatlást megelőző szépség időszaka: az élet dele.''

Nyárhoz kapcsolódó híreket olvasva: az elkövetkezendő két hétben számottevő csapadék nem várható, ugyanakkor június végére 40 fokot jósolnak. Tudom, három napra sem tudnak jól előrejelezni, mindenesetre elég belegondolni is. A férjem azt szokta mondani : nyár van, mikor legyen meleg? 

Rémisztő itt már sok minden, a Maros vizébe ért a sószennyezés Parajdról, ökológiai katasztrófát okozva, már kipusztult a halállomány a Kis-Küküllőből, aztán ez az izraeli-iráni háború (is), pusztulás felé rohan a világ. 

Más. Már előre tele vagyok aggódással, a jövő héten megy a lányom a párjával Párizsba, Beyonce koncertre, egy stadionba. 63000 ember lesz ott. Számomra az irgalmatlan nagy tömeg és mindenféle félelmek járnak az agyamban... Akkor fogok megkönnyebbülni, ha arról ír majd, hazaértek. 

Más. El ne kiabáljam, már nem fáj (csak néha kicsit) a csípő csontom. Nem tudom mitől gyógyult meg, mert túl sokat nem tettem érte. Ha nem lesz nagy meleg, jövő hétvégén lehet elmegyek túrázni. 

Fotó az internetről

Fotó az internetről 

Fogalmam sincs

... mi ez. Igaz én ezen könnyen átlépek, mert nekem nem igazán számít a neve, csak azt látom: szép. Meg is nézhetném a növényhatározóban, de jóvanezígy. 

Egyre több margaréta nyílik ki. Mindig is a legkedvesebb virágaim közé tartozott. 

Megint kalandoztak a gondolataim, ahogy olvastam ezt az írást. Én már így is maradok, időnként a múltba révedőnek.

"Amikor még kicsik voltunk, együtt játszottunk a levélbe borult nyári fák alatt; pitypangot szedtünk a mezőn, hogy hazavigyük; egész nap rúgtuk a port az árnyas ösvényeken, dagasztottuk a sarat, élvezettel szórtuk egymásra az őszi leveleket. A kor nem aggasztott bennünket. Az évszakok rendre elhozták ajándékaikat, és nem éreztették velünk, hogy az idő nem múlik nyomtalanul felettünk. Ám a fák közben kidőltek, a mezők és a poros ösvények nyomtalanul eltűntek. És mi lassan elérkeztünk életünk deléhez. Sétálj velem egyet és beszélgessünk el az elveszett időkről, melyek oly élénken élnek emlékeinkben, melyeket szívünk mélyén őrzünk! Az élet most is szép, csak immár más világban élünk, és felismerjük egymás szemében a még mindig bennünk lakozó gyermeket, és elmosolyodunk, mert tudjuk, hogy semmi fontosat nem veszítettünk el útjaink során."

Pam Brown

Hazamentünk

 Tegnap este 8 órakor döntöttük el, hogy menjünk haza. Anya égi szülinapja és anyósom égi névnapja lesz hamarosan. Itthonról ölnyi virág mindenkire (5 sírra) nyílik a margarétám és az a lila virág a kerítésem mellett. Hoztam neked virágot, Anya! egy kis nyarat is hozzá, hisz nyári gyerek voltál, nyugtasson Isten békében🖤

Megnéztem a házát is, sírtam. Mindig ez van, egyik szemem sír, a másik meg zokog. Meg nevet néha. Mert szép már így is, amit eddig csinált a házon a fiatalember. A régi kis nyárikonyha ablakán még ott az a kis sötételő, amit én varrtam rá. A felső kertben a szőlő, pár meggyfa 😥, ezer éves almafák kiszedve, de a régi kedvenc barackfa, az imádott szilvafa meg a lenti részben a sok meggyfa megmaradt. Fű szépen lenyírva. Mondtam Anyának a sírnál: tetszene neked, amit látnál.

 Nem volt ott a tulaj a háznál, így a kerítésnél állva feltérképezett a szemem mindent, mert máskor csak lassítottunk a kocsival és úgy néztem oda. Már talán nem fáj annyira a látvány, de halálomig benne lesz a ház, a kert minden négyzetcentimétere a szívemben, lelkemben. Az a régi ház, ahol felnőttem és boldog voltam, nem ez az új.

Persze, hogy lementünk a Tisza partra is (Gergelyiugornya) , még nincs ott nagy nyüzsgés, olyan mondjuk már sohasem lesz, mint mikor lánykoromban le-lementem a Tiszára, akkor igazi pezsgő élet volt, a cölöpökre épült különféle házak tele voltak élettel, mostanra meg nagyon sok eladó van köztük. Ott ebédeltünk a parton, az enyém felejtős volt, minőségre, mennyiségre sem ütötte meg az ingerküszöbömet, cserébe az ára viszont ütős volt 😆

Ilyenkor, mikor hazamegyünk, mindig a testvéreméknél ebédelünk, de mivel este későn dőlt el az utazásunk, ők már más programot terveztek. Maradni akartak, de mondtam szó sem lehet róla! hisz ők sokkal ritkábban mozdulnak ki, menjenek csak, majd bepótoljuk a találkozást. Így csak a sírokhoz mentünk el, meg a férjem öccséékhez egy kis időre.

Megnyugszom, mikor visszaérünk. A tudattól, hogy otthon voltam.

Nincs sok víz a Tiszában... 

Tavaly

... hoztam három kicsi hajtást Fuerteventuraról, ott minden helyen megél, a sívó homokon, a tűző napon, rengeteg van. 

Ma kinyílt az enyém is. Ott csodaszép volt, narancs, citromsárga, fehér meg ilyen erős rózsaszínben pompáztak. Nem tudom virágzik e majd a többi is. Mivel pozsgás növény, télen nem maradhat kint. Földön fut/terjed, hogy hová fogom futtatni?  nekem egy kerek tálban van per pillanat. 

Kezdődik

... a lila korszak😍 a kép nem adja vissza az igazi színét, a tűző nap miatt is kontrasztos a kép. Muszáj volt felkötözni, mert az első nagy szél, eső földig nyomja, pedig sokkal jobban nézne ki anélkül. 

Még pár nap és a margaréták is teljesen virágba borulnak 😍

Megkezdtük

 a hatodik hónapot. El sem hiszem... 

Itt van a június és én megint szörnyülködök egy sort,  telik az idő velünk, nem létezik, hogy már bő öt hónap eltelt ebből az évből is. Pedig de. Hiába a jó idő, a gyönyörű virágok, a színek, a nyár minden bohóságának, lazaságának ígérete, valahogy mégis borongós a hangulatom időnként. Az utóbbi időben pesszimistább is lettem. Panaszra nem is nagyon van okom, hisz még tudok mozogni, tudunk utazni, terveink vannak vagy „csak” simán élünk. Örülünk, hogy élünk – talán így fejezzem ki magam. Mindig padlóra kerülök, ha hallom a tőlem fiatalabb emberek halálát, ilyenkor óhatatlanul arra gondolok, nekünk mennyi adatik még? Csak egy sóhaj és vége, a pillanat tört része alatt, ahogy olvastam egyszer egy hozzátartozótól, mondta neki az orvos,  fel sem tudta fogni az apukája, el sem jutott az agyáig a gondolat sem, hogy mi történik vele, annyira szemhunyásnyi idő alatt történt a tragédia. Előtte a szokásos éves, teljes körű kivizsgáláson  esett át, ahol a világon minden lelete kifogástalan volt. Szóval, nem lehet ezt tudni. Nem is kell.

Más. Olyan büszke vagyok a gyerekeinkre. Hétvégén volt egy 50 km-es way challenge a lányomnál a mostani "hazájában", végig drukkoltunk neki, irgalmatlan széllel kellett megküzdenie, mondta,  sokszor egyszerűen félt, hogy belefújja az óceánba az orkán erejű szél, eső is elkapta őket szóval nem volt könnyű dolga, de nem adta fel és célhoz ért. Tavaly a másik lányom is végigcsinált egy egy hetes kőkemény túraútvonalat, ilyenkor az jut eszembe, valahol ezt is mi adtuk nekik, kicsi gyerekként is sokat, sokszor sétáltunk velük, az általános iskolába és később az elég messze lévő gimnáziumba is gyalog jártak, csak akkor mentek busszal, ha rossz idő volt. Nem vitte őket az apjuk kocsival sem, de nem is tartottak rá igényt. (De sokszor látom! a szülő, ha tehetné, kocsival behajtana az osztályterembe is, nehogy megzökkenjen már a gyereke attól a 10 métertől...) 

Szóval, ez is azért van  az agyamban, ez a gyaloglás mánia, mert a most hétvégivel már 3 túrát hagyok ki. Már nem kínlódok annyira a comb-medencecsontommal, fokozatosan mérem, hogy mennyit bírok, már tiszta hawai! volt amikor nemcsak el tudtam menni a városba, hanem haza is, eleinte igencsak sziszegtem, meg vissza is akartam fordulni, de kis pihenőkkel elértem a célomhoz. Magamban állandóan osztok, szorzok: menjek? ne menjek? de végül úgy döntöttem nem megyek, nem kockáztatok, ha valami bajom lesz, csak az atom hozna le a hegyről. Itthon is ideges, feszült vagyok, mert nem bírok úgy dolgozni a kertben, ahogy szeretném, szegény emberem issza meg a levét, mert csapkodok, hisztizek, miért nem bírok hajolni és megkötözni azt a mittudoménmit🤭☺️de sokat segít, régebben nem volt ilyenre szükségem, szerettem magamnak csinálni. Ez van, az agyam nem követi a test öregedését, kopását.

Na, megint írtam egy csomót a nagy semmiről... 🤔 🤔 😏 

Nézd ezt a hegyi lenvirágot! 😍 Rosszabb helyre nem is nőhetett volna, alig férünk tőle a járdán, pár ujjnyi kis helye van a járda és egy betonlap között, szinte egész nap égeti a napsütés, ettől függetlenül  már legalább másfél hónapja ontja a virágokat, hihetetlen szép ❤️

Mai szép

 

Kicsit talán giccses, de nekem tetszik, hangulata van... 

Nekem szép, aki meg olvassa, majd eldönti☺️

Márai Sándor: Június

E hetekben, csendesen, utazni kezdek.

Már nem szeretek messzire utazni. Már csak bensőségesen szeretek utazni. Néhány év előtt, ha megszállott az elképzelés, még nem adtam alább, mint Bombay vagy Kína. Mint egészen közeli útszél vagy úti cél, melyre ásítva gondoltam, San Francisco lebegett szemeim előtt. De most már csak lassan szeretek utazni, nagyon lassan. 

Nem fontos, hogy a vonat haladjon. Az a fontos, hogy én haladjak. Ez sokkal nehezebb.

Goethe szerint a megérkezés sem fontos. Csak az utazás fontos, ez a lebegés, két állapot, az otthon és a végtelen, a meghitt és a veszélyes között. Júniusban mindig újra utazni kezdek, óvatosan és megfontoltan, Scott kapitány körültekintésével, s oly gyanakodva, ahogy a lábadozó járni tanul. Néha csak a szomszéd utcába utazom, portakaróval, sétabottal és kézitáskával. Felébredek az idegen szobában, s a változás csodálatos kalandját bámulom, pislogó szemekkel, megrendülten és alázatosan. Egy idegen szekrény tud oly rendkívüli lenni, mint Bagdad. A világ bennünk van. Időnként el kell indulni feléje.

Ez a hónap, mikor a lakás útra kél mint egy hajó, s lassan halad életünkkel a szelídebb, melegebb égöv felé. Tegnap éjjel még esett, májusban, valahol, a mi külön Triesztünkben; de reggelre ébredve észrevesszük, hogy életünk új kikötőbe érkezett. Pitymallatkor partra szállunk, s szemdörzsölve észleljük, hogy idegen városban kötöttünk ki, ahol a nők és a férfiak másképpen öltöznek, az utcákon változott, kissé keleties élet zajlik, s különös, fehér félhold úszik az égen. Júniusi reggeleken, mikor a város még az első hőség fátylaiba burkoltan piheg, kibámulok a Lánchídon áthaladó társaskocsi ablakán át a Dunára, amely valahogy elemibb most, mint tegnap volt, áradóbb és kegyetlenebb. Tegnap még úgy tudtam, hogy Göd felé halad; ma eszembe jut, hogy a tenger felé is halad. Partjain idegen nők sétálnak, különös, virágos ruhákban, szemükben idegen végzetek csillámával, kezükben labdaütővel és piros viaszosvászon táskával, melyben a meztelenség kellékeit cipelik a folyó felé. A bennszülött gigerlik ilyenkor már felöltik a szalmakalapot. A levegő hőfoka dél felé figyelmeztet, hogy Kelet felé haladunk, a krokodilok, törökmézárusok, nyári szerelmek és a világháború fokozott esélyei felé. Pénzt váltok, s lassan elindulok a parton, az idegen földrész partján, Június partján.

A lakás észrevétlenül megtelik virágokkal. A hétköznap, ünnepszerűen, virágfüzért aggat homlokára, s minden kissé húsos e hetekben, anyagias. Az előszobában is virágok állnak, befőttösüvegben, a szekrény tetején is csokrok virulnak, mintha állandóan menyegző lenne valahol, sikolyokkal, szivarfüsttel és rokoni csókokkal. Kissé bódultan élek e húsos érettségben, e nem egészen ártatlan testiességben, e júniusi, meleg és kitakart anyagiasságban. A nyaralóházak tornácain mindenfelé fiatal asszonyok hevernek a fekvőszékekben, kócosan, kissé elhízottan, délutáni szundítástól piros és meleg arccal, s önfeledt, álomtól tikkadt mozdulattal nyújtózva bámulnak a lombos fák távlatán át a kertajtó felé. Egészen biztos, hogy várnak valakit. A kavics csikorog a kerti úton. Már jön a nyár, gondolják; s behunyt szemmel, kezüket, álmosan, meleg szájuk elé illesztve, rövidet ásítanak. Mire gondolnak ilyenkor? Férjek, szerelmesek, vigyázzatok! Itt a június. 

Valaki jár a kertben.

Szeretem

... a bodza virágának színét, formáját. Az egész környéket belengi az ILLATA ❤️ legszívesebben egész nap szagolgatnám... 

 Eső után minden beindult (a dudva is...) szépen hajtanak, fejlődnek a kapott növénykék, drukkolok, hogy meg is maradjanak. 

Nálunk még tegnap is esett az eső (6 mm) akkor ömlött a legjobban, mikor mentem a városba. Cuppogott a cipőm, tele ment vízzel. Mire beértem a belvárosba, majdnem elállt, az csak nekem, csak akkor zuhogott, hogy elázzak. 

Nagy kedvencem most! 

Erdélyből jött, kb. 10 centis volt, gyönyörű lett 

Hetek óta virágzik 😍

A hagyma ágyások olyanok, mint egy erdő. Nagyon szép, egészséges hagyma van alatta, a férjem imádja, minden reggelihez hoz be magának. 

A retek is meglódult, abból is viszünk be reggelihez, szép nagyok, gyenge a húsa, lédús, ropogós. A paradicsom kínlódik, de már megmarad, a saját palánták sokkal egészségesebbek, erősebbek. Azokból is ültettem. 

Várom

... a vonat indulását, már nincs teendőm itt. Olyan szomorú vagyok mindig, üres a lakás, nincs benne élet. Tulajdonképpen takarítani jöttem, rám várt ez a feladat. A lányok csak tranzitnak használják, ha későn érkezik vagy korán indul a gép vagy éppen valami elintéznivalójuk akad Pesten. A legszükségesebb takarításon kívül másra nem volt/nincs idejük, mert utaznak hozzánk vagy éppen már vissza, azért meg borzasztóan sajnálnám azt az egy napot, ha erre vesztegetnék az időt, inkább velünk legyenek. Szóval ablakot pucoltam, függönyt leszedtem, a világon mindent kimostam, lemostam, felmostam, frissítettem mindent, hisz több mint 2 éve kiköltözött már a másik lányom is.

Eszembe jut számtalanszor, mikor vettük  (2009-ben, vadiúj volt) és átadták a kulcsot, bezártuk mögöttünk az ajtót és sírtunk a párommal. Az örömtől meg  az aggódástól is, mert nagy terhet (hitelt) is vettünk a nyakunkba, hogy csak ne legyen baj, tudjuk fizetni. Akkor már a nagyobbik  Pesten tanult,  a kisebbik meg abban az évben szeptemberben került be  a Corvinusra, albérletet fizettünk addig a nagyobbiknak, az albérlet árát azontúl már inkább a hitel törlesztésére fordítottuk. Így, májusban vettük át a lakást, egész nyáron Pestre jártunk, mire a legszükségesebbekkel berendeztük. Az autó mindig dugig volt tömve cuccal. Hajnalban megsütöttem egy nagy tepsi rakott krumplit, hoztuk azt is fel Pestre, itt nem lett volna időm rá, hogy megcsináljam, mert ezer más teendő volt. Életemben annyi bútort nem szereltünk össze a férjemmel, mint akkor. De boldogok voltunk, mert a gyermekeinknek készült. Akkor még nem sejtettük, hogy egyik sem fog itt maradni. Nagyon szeretem ezt a lakást. Én, ha utazok, nem tudok aludni idegen helyen, de itt nagyon☺️ többet, mint otthon. Csendes, rendezett környék, tele zölddel, parkkal. Jó kis bázis ez nekünk is, ha utazunk repülővel és korán indul a gép, felutazunk előtte nap és kényelmesen kibuszozunk időben a reptérre. Ugyanúgy a lányoknak is. Nem adjuk el, míg végképp eldől, hogy kint képzeli el az életét a másik lányom is. Vagy még akkor sem. Ha nagyon öregek leszünk, akkor ideköltözünk, persze meg kell érni azt a kort. Nagyon rendes az itteni szomszéd, nyugdíjasok, adtunk kulcsot nekik, időnként benéznek, hogy minden rendben van e.

Na, nemsokára indulok, jót elmélkedtem itt... és még mennyi minden jut eszembe ilyenkor, van amikor sírok is egy kicsit.