... a bloglistámat, akiket követek, olvasok, 27 blogból 14 egyáltalán nem vagy nagyon ritkán ír. Űr van az emberben, hiányérzet, de egy szót sem szólhatok, mert magam is azt érzem, oly fölösleges már ez a blogolás. Nekem mindenki hiányzik, aki már nem ír, de nem tehetek semmit. Utolsó mohikánnak érzem magam. Mindegy... sóhaj, sóhaj...
Elmentünk túrázni tegnap, Szlovákiába nem túl gyakran járunk. Megmondom őszintén, nem is nagy kedvencem, mindig félek ott, mióta 2019-ben egy óriásit tanyáztam, hetekig nyögtem az utóhatását. Szóval nagyon sziklás, veszélyes (nekem) a terep a Tátra bármelyik részén. Ez most sem volt másképp, a Zejmar szurdoknál kezdtünk, létra létra hátán, mikor mászok felfelé rajta, beüt az agyamba, hogy én mekkora marha vagyok, vén fejjel ott kapaszkodok, egy icipici rossz mozdulat és kampec. Pedig itt még nincs is annyi létra, mint a tavalyi Suchà Belà szurdokban, jajj az nagyon durva volt! Olyankor nem is nagyon tud az ember gondolkodni, menni kell előre és kész. Azt a szurdokos részt szívesen átléptem volna, egyébként nem is volt benne sok víz. A hosszabb útvonalon mentünk le a Dedinky tóhoz. Útközben a millió vadvirágos rétek, madárdal, csobogó patakok, mesés zöldek között vezetett az utunk. Tényleg nagyon szép volt 😍a tavasz és a május összes szépsége benne volt ebben az útban.
Az utolsó szakasz feladta a leckét, már holtfáradt voltam és még fel kellett gyötörni magunkat egy meredeken emelkedő hegyoldalon, rövid távon 100 m szintemelkedéssel, hát ez úgy a végére gyilkos volt. 19 km-t mentem, komoly terepen, sok össz-szintemelkedéssel. Az utóbbi időben majd' mindig írtam, hogy elfáradtam egy-egy túra után. Hát most nagyon... Nem erre számítottam, nem ilyen volt a terv. Kétszer el is tévedtünk, az is plusz távot jelent. Ha tudom, hogy ilyen sok km lesz a vége, mérlegeltem volna, hogy menjek e.
