Nagyon

...megsűrűsödnek körülöttem a dolgok, eseménydús időszak vár rám, úgy szeptember huszadika utánig. Vár rám Erdély, Pest, a falum és hogy nagy legyen a kontraszt, az Atlanti óceán egyik gyönyörű szigete. 

Remélem lesz ilyen "giccses" látványban részem 😆

Úgyhogy egy kicsit elköszönök (mondjuk ez nem azt jelenti, ha rám jön a hoppáré és lesz megosztani valóm, akkor ne jelentkeznék be... ☺️),  szóval majd eccer csak jövök. Ha élek...

A lenti kis idézetet olvastam valahol, tetszett, megosztom ☺️

"... pengenek dallamok, réten át, ha ballagok, halk zenék évszaka: tiszta, nyári éjszaka."

Egy-egy

 

... hirtelen jött tragikus esetnél újra és újra fellángol bennem, hogy mennyi mindent szeretnék akarok még megélni, megérni. Habzsolás érzés fog el, hogy siessek, lemaradok ezer dologról, mert nem lesz már rá időm.  "Csak" élni szeretnék.  Gondokat, bajokat megpróbálni kizárni egy-egy túrával (hihetetlen jó lelkileg és fizikailag is!) vagy éppen egy kirándulással, nyaralással, ugyanis egyetlen élére rakott forintot sem viszek el magammal. Inkább élünk belőle.

Azt hisszük, hogy rengeteg időnk van, aztán köszönés nélkül elmegyünk...

A neten találtam az alábbi írást, minden mondatával egyetértek. 

 

"Nem akarom majd bánni, hogy elfelejtettem élni...

Igen, önző vagyok, mert vészesen fogy az időm....

Már nem szeretem a felszínes dolgokat. Nem akarok bájcsevegni a semmiről, nem akarok panaszt és pletykát hallgatni folyton.

Nem akarom tudni, kinek van rossz napja az eső miatt vagy, mert nem jobbról fúj a szél, hanem balról.

Nem kell több ostoba közhely, hazug kifogás.

Nem érdekel, hogy nem ér rá valaki velem lenni, mert nálam ezerszer fontosabb dolga akad.

Nem akarom tudni, miért késett el, miért nem keresett hetek óta.

Őszinte hangra vágyom, simogató szellőre és tiszta napsugarakra.

Arra, hogy, aki szeret, ne keressen kifogást, ne siessen el mellőlem.

.... 

Önző vagyok, mert fogy az idő, és soha nem lesz már a tegnapból tegnap.

Csak a ma van, és ha elér a holnap, nem akarom bánni, hogy elfelejtettem élni, mert mindig más kedvét kerestem."..

(Ismeretlen szerző)

 

Olyan

 

.... sóvárogva nézem a hortenziákat a városban, az enyémek soha nem lesznek ilyenek...már mindent elkövettem velük, de ami tavalyról is volt három bokor, ebből kettő majdnem kipusztult, hiába locsoltuk minden nap, a harmadik is kínlódik, de legalább nem sárgul, mint a másik kettő.

Vettem egy bugást most nemrégen, nem is ültettem ki szabad földbe, átraktam egy nagy cserépbe, félárnyékos helyre pakoltam s most várom a csodát, hátha megerősödik még jobban és majd kirakom, ha szép nagy bokor lesz. Ha lesz...

Tegnap olyan kedvemre való idő volt, szinte galoppozva mentem, annyira örültem a hűs levegőnek, itt egész nap borongózott még, hazafelé tartottam már éppen, mikor rám telefonált a párom, hogy hol járok, vegyen fel? hazavisz. Mondom dehogy vegyél fel, örülök most minden egyes lépésnek, alig hiszem, hogy gyalogoljak, az utóbbi hetekben zömében kerékpárral jártam, alig gyalogoltam, utána meg bezárkózva a lakásba, hááát, nem az én világom, de hát mit is tettem volna kint közel 40 fokban??? Tegnap már kerteztem, de ezen a nyáron végre azt is elértem, hogy nem nagyon tudtam benne dolgozni azért, mert annyira lágy volt az esőtől, itt ugyanis a pénteki váratlan kis 2,5 mm eső után szombaton volt 20 mm és vasárnap is egy jó kis zápor keretében meg 16 mm. Azért levagdostam a sok-sok margaréta szárakat, kiástuk a tavaly kivágott orgona gyökereit, hihetelen agresszív, tavasszal már azt hittük kibányásztuk az összeset, hát nem, még most is egy fél kukányit szedtünk ki, de még így is maradt a földben. Olyan mint a tarack, ha egy kis darab benne marad, tuti kihajt.

Szó szerinte feléledtem ettől a kicsit jobb időtől, már tudok újra tervezni a kertben, mit hogy fogok megcsinálni ősszel. Jóóó, tudom még jön jó pár izzadós nap, de már látom a végét, vágom a centit, mint annak idején a katonák leszerelés előtt.

Hétvégén jó lenne hazamenni, valószínűleg el fogjuk adni az Anya házát, a Testvérem szerint hárman is szóltak neki, hogy ha eladóvá válik, telefonáljon nekik. Tőlem kérdezi, kinek adjuk. Mondtam neki, fogalmam sincs ki kicsoda, már Isten tudja hány évtizede eljöttem otthonról, alig ismerek valakit. Majd eldöntjük, nem mindegy nekünk sem, hogy kinek a tulajdonába kerül az a ház, ami nekünk az otthont jelentette. Azt tudom, hogy nekem a szívem szakad a gondolatra is, hogy attól kezdve nem léphetek be soha többé, de nem is tudnék belépni, az már úgysem az a ház, ott már nincs, aki/akik miatt nekünk oly sokat jelentett.

Találtam egy verset, én az ilyenektől mindig sírva fakadok...😭😭

 

A régi ház

Lopva tekintek a régi házra,

ha utam arra vezet,

titkon remélve,

hogy a kapuból majd édesanyám integet.

Mindig széles mosollyal, és sarkig tárt kapuval várt.

A házba lépve rögtön serénykedett,

előkerültek a kedvenc ételek...

"Nem maradok", mondtam, sietnem kell.

Csak pár percre jöttem,

hogy megnézzem, jól vagy-e.

Anyám arca elkomolyodott,

mikor látta, hogy az ajtó felé indulok.

Félvállról véve az egészet,

"majd jövök", intettem, és az ajtón kiléptem...

A sarokról visszatekintve láttam,

Amint anyám a kapuban állva búcsút int nekem...

Szégyelltem magam,

hogy nem maradtam, "nincs időm",

erre hivatkoztam... Most már tudom, anyám, hogy a tiéd volt fogytán,

ezért vártál mindig oly nagyon rám...

Azóta lopva tekintek a régi házra,

ha utam arra vezet.

Már nincs ott senki, ki mosolyogva integet...

Tudom, hogy elment, mégis titkon várom,

hogy drága édesanyámat talán

még egyszer a kapuban meglátom...

Telek Zoltán