Megkezdtük

 a hatodik hónapot. El sem hiszem... 

Itt van a június és én megint szörnyülködök egy sort,  telik az idő velünk, nem létezik, hogy már bő öt hónap eltelt ebből az évből is. Pedig de. Hiába a jó idő, a gyönyörű virágok, a színek, a nyár minden bohóságának, lazaságának ígérete, valahogy mégis borongós a hangulatom időnként. Az utóbbi időben pesszimistább is lettem. Panaszra nem is nagyon van okom, hisz még tudok mozogni, tudunk utazni, terveink vannak vagy „csak” simán élünk. Örülünk, hogy élünk – talán így fejezzem ki magam. Mindig padlóra kerülök, ha hallom a tőlem fiatalabb emberek halálát, ilyenkor óhatatlanul arra gondolok, nekünk mennyi adatik még? Csak egy sóhaj és vége, a pillanat tört része alatt, ahogy olvastam egyszer egy hozzátartozótól, mondta neki az orvos,  fel sem tudta fogni az apukája, el sem jutott az agyáig a gondolat sem, hogy mi történik vele, annyira szemhunyásnyi idő alatt történt a tragédia. Előtte a szokásos éves, teljes körű kivizsgáláson  esett át, ahol a világon minden lelete kifogástalan volt. Szóval, nem lehet ezt tudni. Nem is kell.

Más. Olyan büszke vagyok a gyerekeinkre. Hétvégén volt egy 50 km-es way challenge a lányomnál a mostani "hazájában", végig drukkoltunk neki, irgalmatlan széllel kellett megküzdenie, mondta,  sokszor egyszerűen félt, hogy belefújja az óceánba az orkán erejű szél, eső is elkapta őket szóval nem volt könnyű dolga, de nem adta fel és célhoz ért. Tavaly a másik lányom is végigcsinált egy egy hetes kőkemény túraútvonalat, ilyenkor az jut eszembe, valahol ezt is mi adtuk nekik, kicsi gyerekként is sokat, sokszor sétáltunk velük, az általános iskolába és később az elég messze lévő gimnáziumba is gyalog jártak, csak akkor mentek busszal, ha rossz idő volt. Nem vitte őket az apjuk kocsival sem, de nem is tartottak rá igényt. (De sokszor látom! a szülő, ha tehetné, kocsival behajtana az osztályterembe is, nehogy megzökkenjen már a gyereke attól a 10 métertől...) 

Szóval, ez is azért van  az agyamban, ez a gyaloglás mánia, mert a most hétvégivel már 3 túrát hagyok ki. Már nem kínlódok annyira a comb-medencecsontommal, fokozatosan mérem, hogy mennyit bírok, már tiszta hawai! volt amikor nemcsak el tudtam menni a városba, hanem haza is, eleinte igencsak sziszegtem, meg vissza is akartam fordulni, de kis pihenőkkel elértem a célomhoz. Magamban állandóan osztok, szorzok: menjek? ne menjek? de végül úgy döntöttem nem megyek, nem kockáztatok, ha valami bajom lesz, csak az atom hozna le a hegyről. Itthon is ideges, feszült vagyok, mert nem bírok úgy dolgozni a kertben, ahogy szeretném, szegény emberem issza meg a levét, mert csapkodok, hisztizek, miért nem bírok hajolni és megkötözni azt a mittudoménmit🤭☺️de sokat segít, régebben nem volt ilyenre szükségem, szerettem magamnak csinálni. Ez van, az agyam nem követi a test öregedését, kopását.

Na, megint írtam egy csomót a nagy semmiről... 🤔 🤔 😏 

Nézd ezt a hegyi lenvirágot! 😍 Rosszabb helyre nem is nőhetett volna, alig férünk tőle a járdán, pár ujjnyi kis helye van a járda és egy betonlap között, szinte egész nap égeti a napsütés, ettől függetlenül  már legalább másfél hónapja ontja a virágokat, hihetetlen szép ❤️