Ma reggel

... éreztem először az ősz közeledtét, mikor reggel megláttam kint a párát, az esőcseppeket. A napsütésben milliónyi apró gyémántként tündökölt a szomszéd tuja lombján, a virágok levelein. Sajnos a fotó nem adja vissza a szépségét.

Heltai Jenő: Ősz

Nyomon kísér az éjszakában

Valami halk, sejtelmes ének.

A csöndességben az öreg fák

Egymásnak titkokat mesélnek.

Szelíden egymáshoz simulnak

A mesemondó, karcsú ágak

És mintha mindnek lelke volna,

Suttognak, sírnak, muzsikálnak.

Majd elhallgatnak. Bántja őket

Az őszi éjjel szörnyű csendje

S reszketve, félve összebújnak,

Mintha a lelkük dideregne.

A szél suhogva vág közéjük,

A sok levél sóhajtva rezdül-

A hervadás fehér tündére

Most megy az éjszakán keresztül

Így jött a vihar tegnap délután... 

Hosszú

... idő után újra van színházbérletünk. Kimaradt először a covid miatt, aztán a színház felújítás ideje alatt nem voltak ott előadások. Összevissza termekben kínlódtak kisebb műsorokkal, azokra meg nem mentünk. Szóval így már biztos, hogy eljutunk a színházba, mert próbáltuk azt is, hogy ne legyen bérlet, majd elmegyünk a nekünk tetsző előadásokra, csak azokra veszünk jegyet, hát nem működött, mert mindig későn kaptunk észhez. Októberben lesz az első darab, kíváncsi leszek az új belsőre, még nem láttam, a férjem volt már ott egy szakmai napon mikor kész lett, azt mondja nagyon szép. 

Elértük... 🥵🥵🥵🥵

 

Jó kis út volt

... ez a tegnapi. Nem fog a kedvenc túráim közé tartozni, a meleg miatt. Megfogadtam pedig, hogy nyáron a megterhelő melegben inkább kihagyom a túrákat, de nehezen tudok ellenállni. Erdélyben, Pádis olyan része volt az úticél, ahol még nem jártam. Próbáltunk olyan útvonalon menni, ahol barlangok vannak, de hát ezek a barlangok egyik a völgyben van, a másik meg fentebb valahol. A lényeg az volt, hogy nyílt terepen minél kevesebbet legyünk. Több barlangot és zsombolyt felkerestünk, az egyik híresebb, az Eszkimó jégbarlang, ahol hideg van ugyan, de jég már sehol sincs. Némelyikből olyan hideg áradt, elég gyorsan elpucoltunk onnan, mert le voltunk főve, mint a konflisló, izzadtan nem akartunk ott tartózkodni, tényleg dermesztő volt, pillanatok alatt más hőmérséklet tartományba kerülni. Nagyon technikás szakaszok voltak, gyökerekbe, sziklákba kapaszkodva, tök meredek terepen kellett menni, mikor visszanéztem egy-egy ereszkedés után, hát lehet nem jönnék le még egyszer (dehogynem 🌞) a nap fénypontja számomra a Galbena szirt volt, csodás panorámával. Az utolsó szakasz kicsit megviselt, több km-t gyakorlatilag nyílt terepen tettünk meg. Nagyon nem szerettem, alig hittem, hogy árnyékba kerüljek. Elfáradtam, engem a meleg triplán fáraszt. Ahogy elnéztem/hallgattam a többieket, ők sem voltak fittebbek😄legszebb öröm a káröröm... ja, nem 🤔😆

Egy nő ebben a papucsban túrázott. Ettől még egy tornacipő is jobb lett volna. Egy olyan terepen, ahol végigmentünk, óriási felelőtlenség. 

Fecsketárnics, nagyon sok volt, annyira gyönyörűek

Paradicsomot

... főztem.  Leszedtem a sajátunkat, de az kevés volt, vettem hozzá 5 kg-ot a piacon. Én úgy szoktam csinálni, hogy darabolás után felfőzöm egy kicsit és úgy darálom le. Máskor még az udvaron is lehetett érezni az illatát, ha főztem a sajátomból. Ennek, mivel a zöme "bóti" -  komolyan ez valami műparadicsom, mert nincs még a konyhában sem illata, csak ha közel hajolok a fazékhoz, talán akkor kicsit. Már a lecsó eltevésekor is feltűnt, hogy nincs az a jellegzetes illat. Szemre gyönyörű volt, de a belseje?! 🤔 Mű, mű, mű.

Ilyenkor gondolatban óhatatlanul visszarepülök  a múltba. Mikor nagymamám tette el az Isten tudja hány liter paradicsomlevet. Még nem volt darálója, csak az a régi fajta passzírozó. Sokkal időigényesebb és fárasztóbb volt azzal dolgozni. Ült egy hokedlin, szembe vele a másik, rajta egy nagy fazék, amire rá volt téve a passzírozó. Nagymamám is felfőzte először a nyers paradicsom darabokat. Öntögettem a keze alá az anyagot, telt a fazék szaporán. Az üvegbe töltögetés után az én feladatom volt a celofánokat rátenni, spárgával jó szorosan lekötöztük és mehetett a dunsztba. Volt egy nagy ládánk, kibélelte pokrócokkal, abba tette mindig a dunsztolni való befőtteket, avanyúságokat. Minden évben roskadoztak a spájzban a polcok. Mindent elrakott, amit lehetett, akkor hol volt még a fagyasztó láda? Rengeteg málnánk volt mindig, szörpöt csináltunk meg lekvárt belőle. Annak a lekvárnak az íze életem végéig a számban lesz.

Időnként majd belepusztulok, annyira hiányoznak azok a régi idők.

Vicces, amikor ilyeneket

... látok, olvasok. 

Aztán rádöbbenek, nem is olyan vicces, hanem a valóság. Jujjj🤔☺️

Azért

 ...szeretem én a portánkat, még akkor is, ha nyáron vizes katasztrófa van és kifakadok, hogy meg akarok szabadulni tőle. Tegnap lenyírtam a füvet ( szakadt rólam a víz, pedig hat óra körül kezdtem hozzá...) a férjem át akarta venni tőlem mikor éppen hazaért, de mondtam: szeretek én füvet vágni, de tényleg. Szóval, ha le van nyírva a fű, most meg a kert része is rendben van, a múlt héten állítottam helyre az árvízi helyzet utáni rettenetes állapotból, egész pofás kis rész ez, szeretem. Másodvirágzásban vannak a leanderek is, gyönyörű még mindig. A magától kikelő petúniák tobzódnak, igaz a jég sokat elvert belőlük, szinte a földbe taposta, de magukhoz tértek. Nem is nagyon van már más virágom, a szépséges vinkáim elmerültek a szennyes áradatban, totál tönkrementek. A kínai selyemmirtusz ennyit bírt nőni az idén, pedig ennek elvileg már 2 méteresnek kéne lenni, évente fél, egy métert nőnek, hát ez fél méternél letalpalt, jövőre remélem már jobban beindul. 

Szombaton lesz egy egy napos hegyi túrám, a melegtől lehet ott pusztulok, igaz eleve 1000 méterről indulunk, de nem hiszem, hogy sokkal hűvösebb lenne ott, viszont tudom, hogy panorámás helyre megyünk.