2026. március 15.

Végül csak elmentem

... túrázni, nem bántam meg. Jól el is fáradtam, végül 15 km-t mutatott a telefon. Az idő persze gyönyörű volt, a táj viszont a hegyekben még nagyon barna-szürke. Itt-ott foltokban a hegyoldalakon néhány barka fehér/sárga foltja világított, meg egy pár somfát láttam. A virág "részleg" is nagyon szerény felhozatalt mutatott. Pár bokor ibolyát, tüdőfüvet meg néhány erdei szellőrózsát láttam csak. Többre számítottam, de ez így volt most jó. Testnek és léleknek egyaránt. 

Arra meg, hogy elmentem túrázni, egy példa: 86.éves!!! csupaszív túratársunk vagy másfél, két éve stroke-ja lett, utána nem tudott olvasni, sem írni, bizonytalan volt a járása is. Teljesen felépült, egy társasággal hetente kétszer minimum 10 km-t túrázik a Nagyerdőn vagy a környező Erdőspusztákon. És most is mosolyogva, zokszó végigcsinálta a távot! Mikor meghallotta, hogy mi történt velem, csak annyit mondott: mozogjál, mozogjál, mozogjál! Szó szerint ki kell mozogni magunkból a betegséget. (csak halkan mondom : fő-főorvos volt, enyhén szólva is ért a dolgokhoz...) Persze, kinek mennyire súlyos állapotból kell felépíteni újra magát. Úgyhogy nem bántam egy percig sem, hogy elmentem. Meg ami most nagy  pozitívum, ott nincs politika, nem ömlik a napi mocsok, a nonstop hazugság az ember nyakába mindenféle fórumokról, ott "csak" a táj van, a társaság, a jó levegő, a jókedv. Ennyi😊

Jaaa, Regéc és a Huták környékén túráztunk. 































2026. március 13.

Minden nap

... megnézem. Az egyik utcabeli háznál van. Nagyon sok virágja van az illetőnek, már már kínosan precízen ültetve, gondosan feltáblázva mi micsoda.  Egyedül a phlox-ját irigylem, valami mesés rózsaszínű van nála. Minden időszakban nyílik neki valami. 

A belső még zöld sor, az is nárcisz, de egy kicsivel később nyíló és meseszép. 


Nekem nincs ilyen sok, de annyira szeretem ezt a keveset is😍







Holnap túrázni megyek. Nagyon sokat gondolkodtam rajta, merjem e bevállalni, de úgy döntöttem megyek. Nem nagy táv, 12-13 km és a szintemelkedés is kedvező. Szép idő lesz és én annyira vágyok már egy kis hegyi útra! Februárban nem mentem, utoljára a Radnaiban voltam a havas túrán. Szükségem van a mozgásra és én ezt szeretem, a természetben való létet. 

Legyen szép és jó mindenkinek a hétvégéje! 

2026. március 12.

Cyrano de Bergerac

 "- Te mindig mosolyogsz.

- Legtöbbször, de nem látnak mindig.

- Akkor azért mosolyogsz, mert látnak?

- Nem. Azért mosolygok, mert az kihívás.

- Kihívás?

- Az. De nem a most divatos álvicsorítós mosoly.

- Hanem?

- Az őszinte. Sírni könnyű, de őszintén mosolyogni akkor, amikor sírni volna kedved, az döntés, elhatározás és kihívás.

- Furcsa vagy. Mindenki inkább sír és sajnáltatja magát.

- ...és azzal megoldott bármit is?

- És te a mosolyoddal?

- Igen. Ha mosolyogni tudok, akkor azt is tudom, hogy át tudom vészelni és meg tudom oldani. Akkor erős vagyok.

- Erős?

- Erős. Aki mosolyogni tud az erős.

Mosolyogni nehezebb, mint sírni..."


Cyrano de Bergerac


2026. március 10.

Csak úgy

... itt hagyom, mert én nem tudok betelni vele. Másnak lehet unalmas, én naponta szeretgetem. 

Törpe nárcisz, árnyékban van, még csak bimbós

Mesés ❤️





Imádom ❤️





Kis magányos lila

Hetek óta virágzik 

Leánykökörcsin első virága, ott a sok bimbó mellette

Voltunk Hadházi esten vasárnap a Főnix csarnokban. Csalódás volt, pedig kedveltem őt. Csak annyi maradt meg bennem a végén: kár volt kiadni érte annyi pénzt...

Rekordot döntöttem a ház körüli kerti munkával, egy hét alatt készültem el a tennivalókkal, minden nap ebéd után kivonultam és csinálgattam, ahogy tudtam/bírtam. Máskor maximum 3 estémbe kerül. De jóvanazúgy... Nem sietek én már sehova.

2026. március 8.

Nem tudom

... felfogni, elviselni, megérteni az ilyen embereket.

Az egyik debreceni híroldalon volt, hogy elütött egy cicát egy autó. Valaki megàllt, felszedte a cicát, elvitte állatorvoshoz, de elpusztult szegényke. Keresték a gazdáját, hogy tudjon róla, de kiderült, évek óta utcacica, nem tudták megfogni, de sokan etették. Forgalmas helyen járkált mindig, a belvárosban a Pláza környékén, na hát ott millió autó, csoda hogy eddig megúszta. 

Na ugye, a fotelhuszárok, akik nem látnak, nem olvasnak csak fröcsögnek. Nem tudom hányan kívánták az autós válogatott halálát, holott amilyen sz@r utak vannak itt, lehet észre sem vette, ha döccent a kerék. Vagy ha nagy forgalom van, nem satufékezhet kocsival, mert simán beleszállnak hátulról. A macska egy pillanat alatt tűnhet fel a semmiből, nem észleli a veszélyt, ő csak megy amerre lát. Elképesztő, alpári stílusban szidják a tulajdonost (ha olvasták volna a kommenteket, világossá válik, hogy nem volt gazdija) hogy járjon ugyanúgy ő is, mint a cica.

Ember(ek) halálát kívánni egy állatért, ez valami szörnyű. Hozzáteszem: nagyon nagyon szeretem a cicákat, kutyusokat, de sosem tudnék átkozódni, ha baj érné az enyémet. Biztos, hogy végtelenül szomorú lennék, de ember halálát SOHA nem bírnék kívánni. Komolyan, még olvasni is megrázó. Primitív emberek viselkednek úgy.

Ez a komment még az enyhébbek közé tartozott:

"Féreg aki elütöte forduljon föl az elsö kanyarnál. 🤢🤮😡👺" 

Borzasztó ez a világ 🥺és nem csak az ilyen esetekért.... 




2026. március 7.

Keresgéltem

... a fotók között, a lányom kért, hogy nézzem már meg a laptopomon, nincs e meg nekem is. Fel vannak ugyan címkézve az albumok, de van amit régi telefonokról szedtem le és az ömlesztve van valahol. Nem találtam meg ugyan az övét ( 2018. őszén Jordániában volt az apjával, nekem eleve csak annyi volt, amit messengeren átküldtek, én nem voltam ott), közben annyi, de annyi fotóra rácsodálkoztam, te jó ég! hol be nem jártuk mi már a "világot"! Mennyi helyre eljutottunk Európában, Ázsiában (Örményország - vitatott hogy hova is tartozik) és a férjem a lányommal a Közel-Keletre. És nem utolsó sorban itthon, Magyarországon is rengeteg helyen túráztunk, kirándultunk.i Mennyi gyönyörű élmény, táj, nevetés a barátokkal, kalandok, amiket életünk végéig emlegetni fogunk. Hogy lehetett ennyit élni, ennyit nevetni!? (Ugyanakkor az is eszembe jutott: egyik nap még a fotókon nevet az ember, másik nap meg már nincs ezen a világon ...)

Aztán a régi fotók, uhhh, azért ilyenkor szembesülök vele, mennyire megöregedtem azokhoz az időkhöz képest... de úgy fogom fel, legalább kaptam rá időt. Meg mindenki más is ugyanannyit öregedett 🤭

Az is döbbenet, ami a fényképek számát jelzi: 32646. Ennyi van a laptopon. Ezer valahányszáz az újabb telefonon és kb. ugyanannyi a régebbin. Azért túl sokszor nem szoktam visszanézegetni, jóformán csak ha keresek valamit. Ki kellene törölni egy csomót közülük, de ahhoz rengeteg idő kell(ene). Ha már nem leszek, majd az idő megoldja. Egy mozdulattal/enterrel el lehet tüntetni a semmibe, hisz azok csak nekem értékesek.

No, ennek örömére irány a kert, a férjem felás annyit, hogy elduggassam a hagymát, mert a hétköznapjaink elég zsúfoltak lesznek, mire hazaérünk Madeiraról meg már vége lesz márciusnak. Addig meg hagy nőjön ott a földben. Egyébként hihetetlen mennyire száraz a föld... 😳😟




2026. március 5.

Vegyesen minden

Sziasztok!

Először is köszönöm Mindannyiótoknak az érdeklődést, a biztató-kedves szavakat akár itt, akár e-mailben.

Már itthon vagyok, mikor milyen állapotban. Egyik nap úgy rossz ahogy van, a másik nap meg úgy érzem tele vagyok erővel(?)

Annyira nem részletezném mi történt, senkit nem terhelnék a saját bajommal, lényeg az, hogy a világomat nem tudtam aznap reggel, valamikor késő délutánra lettem jobban. Mentő, sürgősségi, azonnal CT, EKG, labor, infúzió majd felkerültem a neurológiára. Ott gyógyszereket kaptam meg infúziót minden nap.

Mentálisan nagyon leamortizált engem a kórházi lét. Maga a tudat, hogy miért is vagyok ott?...(utoljára 20 éve voltam kórházban, pont karácsony előtt egy hétig, 24-én délben engedtek el.)

Szóval mikor láttam milyen betegek voltak ott az osztályon (egész nap mászkáltam a folyosókon, belátni a szobákba) akkor meg azt éreztem, Úristen! én ezekhez a betegekhez képest „makkegészséges” vagyok, mit keresek én itt? Az ágyakba belesüppedve a csöppnyi idős nénik, csak az arcuk, karjuk látszik ki, meg az ilyen-olyan csövek és monitorok figyelik őket. Vagy az egész nap torka szakadtából kiabáló idős nő, segítség, segítség! meg durván szidott mindenkit, rohadjál meg, pusztulnál el stb. és elgondolkodtam, ők is voltak valakiknek a gyerekei, voltak anyukák, lettek nagymamák és így, ilyen körülmények között élnek életük utolsó szakaszában. Olyan végtelenül szomorúnak tartom ezt és semmi nem garantálja, hogy nem e pont úgy fogok besüppedve feküdni egy kórházi ágyon X idő múlva.

Maga a kórházzal kapcsolatban nem volt semmi kifogásom. Tényleg nem. (Visszaemlékeztem a húsz évvel azelőtti ottani körülményekre, ég és föld...)

Modern,  tisztaság van, két ágyas szobában voltam ( a zöme ilyen, pár négy ágyast láttam még) tűrhető volt az ennivaló, a nővérek mind nagyon rendesek voltak, az orvosok is és ez ott bent egy betegnek valahogy létszükséglet. Minden jó szó. Számolgattam, szerintem egy nővér meg az osztályos orvos/ rezidens naponta biztos megy azokon a hosszú folyosókon minimum 15 km-t...

Egy jelenet különösen megfogott. Egyik nap dr. Oláh László professzor úr, a klinika igazgatója jött vizitre. Mivel új beteg voltam, odajött és kezét nyújtva bemutatkozott. Mondtam én is a nevemet, Isten éltesse! válaszolt. Nem azért, mert születésnapom lett volna, hanem mint embert éltessen az Isten. Alaposan kikérdezett, megvizsgált és mikor átment a szobatársamhoz, úgy köszönt el tőlem: Isten áldja! Ebből arra gondoltam, hogy ő vallásos lehet. És ez nekem annyira emberi volt és végig ahogy kezelte az embert, fél gyógyulás volt a léleknek. 

Elolvastam kb. 600 újságot ( na jó, annyit nem) az összes keresztrejtvényt megfejtettem, a telefont bűvöltem. Unatkoztam 🫣🥺haza akartam jönni, de türelmes voltam.

Még mennem kell vizsgálatokra: kardiológia (tegnap megvolt az is) , EEG, MRI. Aztán majd meglátjuk mi lesz, hogy lesz. Most jól vagyok. Kacsintgatok ki a kertbe, nagyon vár rám...meg hát gyönyörű a krókuszom, az is vár.

A lelkiállapotomra jellemző, mikor ma reggel szirénázva/visítva megy el mellettem három mentő, - az első egy gyermekmentő – hát elsírtam magam. Valakiknek az életéért rohantak és most minden, ami az élettel kapcsolatos, annyira, de annyira érinti a lelkemet, egy pillanat az emberélet, bármikor, bárhol.

Most össze kell szednem magam, vár a kert, Madeira (remélem nem üt be még egy ilyen eset, mint a múlt héten...) és egy nagytakarítás - uhh...hogy ezt mennyire nem szeretem már! Pedig úgyis megcsinálom, a véremben van, Nagymamám így tavasszal, amikor még nem volt kivakolva a házunk, csak festett falai voltak, húsvét előtt mindig lemeszelte a ház elejét hófehérre, alul meg az a rozsdabarnás vöröses volt a lábazat, szóval ez benne van az ember lelkében, hogy újuljon meg körülöttünk minden. Mindig azt mondom, ihlet kell a nagytakarításhoz nekem, hát amúgy is úgy érzem így a fűtési idő vége felé, hogy fullasztóak már a poros függönyök, szőnyegek. Szerencsére a férjem sokat segít, régen nem tartottam rá igényt, de már megöregedtem 😊🥺🤓