Lehet

... azt mondani, hogy a múltban élek, hogy túl sokat emlegetem mi volt, hogy volt régen, hogy előre kell nézni meg a jelenben élni, szóval mikor egy ilyen írás szembe jön velem, hát én ezerrel  repülök vissza és igenis látom azt a kislányt (magamat) szembe jönni velem, aki a férfi bicikli váza alatt tanult meg biciklizni, amit mai fejjel sem bírok felfogni, hogy lehetett úgy menni, de már az is nagy szó volt, ha egy családban egy kerékpár volt és az is a családfő miatt férfi változat. Nem számított nekünk, nagyon meg akartuk tanulni és úgy  tekertünk, mint a szélvész és mekkora dicsőség volt, mikor nőttünk annyit, hogy átlendültünk a vázon és alig érte ugyan a lábunk a pedált, de nem számított, királyság volt minden perc, még a borulásokat sem bántuk, sőt titkoltuk otthon, mert még kaptunk is volna érte egy nyaklevest. Ilyenekért sem bírok /tudok elszakadni a múlttól. Nem is akarnék. És ami a legfájóbb igazság ebben az írásban, a falunkba beérve valóban az első utunk a temetőbe vezet🥺😢

"Időnként vissza kell menni. Akkor is, ha túl sok az emlék, és akkor is, ha túl kevés...

... Oda, ahol mostanra összementek az utcák, ahol egyre több kertet fojt meg a gazként burjánzó elmúlás, ahol az egyszerre ijesztő és megnyugtató beletörődés rozsdája marja szét a kapukat, ahol a kerekes kút még most is kerekes kút, pedig kereke talán nem is volt soha.

Vissza kell menni oda, ahol gólyák állnak sorfalat az ott felejtett álmoknak, ahol illatos a nyári por, ahol zamatos a tavaszi vihar, ahol minden sarkon egy gondolatnyi gyerekkor, ahol magamat látom kipirult arccal, biciklivel szembejönni, ahol elkezdődtem, ahonnan úgy indultam el, hogy tudtam, időnként vissza kell majd menni.

Vissza kell menni akkor is, ha még nem dőlt el, hogy a lezárás, vagy a változás költözik-e az otthonvolt házba, akkor is, ha az első utam már nem a gyerekszobába, hanem a temetőbe vezet.

Vissza kell menni, mert onnan látni csak rendesen, milyen hosszú volt az út."

/ Kőváry Anett : Az út első fele/

Tél is

 ...tavasz is. Hiába van nagyon hideg reggelente, nem is baj ez a pár nap mínusz, legalább pusztulnak a kártevők, napközben olyan ragyogó napsütés van, hogy be sem kapcsol a kazánunk, valamikor éjfél után hallom mindig, hogy beindul. Nem is tudom mikor fizettünk ilyen kevés gázszámlákat télen, annyira enyhe volt az idő (ahhoz képest, hogy tél van...), jóval kevesebb fogy. Persze hozzátartozik, hogy reggelente a nappaliban besegítünk egy fűtő klímával, de az olyan, mint régen az olajkályhák voltak, ha kikapcsolták, fél óra múlva már kezdett kihűlni a szoba. 

Furcsa egy tél volt ez (eddig) már remélem azért nem lesz semmi extra időjárási jelenség. 

Két új szerzeményem, sajnáltam kint hagyni így cserépben a kertben, elültetni meg nem tudtam a fagyos, havas föld miatt. 

Nem is tudom

 ...nevezhetem e életem legnehezebb túrájának a tegnapit. Éreztem én már irtó nagy fáradtságot egy-egy túra után, de akkor abban volt bőven kilométer és szintmagasság is. Itt nem tudom mennyi szintmagasság volt tegnap, talán 350-400 méter, távolság meg olyan 12-13 km, de ez felért 50 kilométerrel. Friss hó esett előtte két nap is, cirka egy méter, fent a havason meg másfél méter. Akkor is esett egész nap, nem is esett, ömlött a hó, de az a nedves hó, ami ha ráesik a kabátodra, olvad is. Csurom víz volt mindenünk, a sál, sapka, kabát, a kamásli alatt a nadrág szára, térdig hóban, néhol combtőig merülve. Szerencsére a dzsekim szuper jó minőségű, egyáltalán nem ázott át, pedig kívül csöpögött a hólétől, a bakancsom is ezerszer megdicsértem már, az is tök szárazon tartott a lábam, szóval ezzel nem volt baj. A hó, a hó na az betette a kulcsot mindenkinek :D  képzelj el egy egy méteres hóréteget a lábad alatt, ami még nincs letaposva, igaz elment már rajta egy-két hószán, hójáró akármi vagy éppen quad, ami nem igazán tömörít, inkább még feltépi a havat. Na ebben a hóban evickélni, amikor nem tudod mikor szakad be a talpad alatt, amikor a bokád úgy jár jobbra balra, hogy attól félsz mindjárt kitörik, mikor lépnél az előtted járó nyomába, de tök mindegy is hová lépsz, mert úgyis merülsz, mikor minden lépésért megküzdesz, mikor úgy érzed elfogy  a levegőd, mert közben alattomosan emelkedik ám az út, mikor legszívesebben lerogynál, mikor csak pislogni tudsz, mert annyira esik a hó, mikor tudod úgysem látsz semmit, ha felérsz a havasokba, mert a látótávolság majdnem nulla, mikor küzdesz a következő légvételért, mikor nem tudsz pisilni, mert beleér a seneked a hóba, nem tudsz inni, mert mire előkotrod a vized, már lemaradsz fényévekre a többiektől, nem tudsz fotózni, mert ömlik rád, a telefonodra a hó, mikor már harmadszor mondod azt magadban, itt egye meg a fene az egészet, visszafordulok!!! na akkor egy szusszanás után mégis folytatod az utat, mert minek is adnád fel. És amikor felérsz, alig látsz valamit, ott már már másfél méteres a hótakaró, ne lépj se jobbra, se balra, mert elmerülsz totál, de már fordulj is vissza, mert sötétedés előtt le kell érni feltétlen,  na akkor kérdezed meg magadtól: megérte?? vajon mit is válaszolok magamnak? megérte, hogy félholtan érkeztem le és nem csak én, hanem a többiek is? hogy egy csaj leszólított egy quados férfit, szerencsére magyar volt, hogy levinné-e, mert ő biztos nem éli túl, ha még neki innen le kell mennie. Miért is csinálja az ember? én miért is mentem fel, mikor legalább négyszer jártam már ott fent és sokkal jobb időben, télen, nyáron, tavasszal, ragyogó napsütésben, krókusz virágzáskor, télen is, szikrázó kék ég mellett, szóval minden évszakban. Mi hajtja az embert? én már a világon senkinek nem akarok bizonyítani, jaj dehogy!!! és mégis, valami hajt, cáfolni a koromat, hogy még bírok, hogy még megyek. Nem volt olyan porcikám, ami ne érezte volna meg az utat. Minden testrészem fájt, egyben mozogtam a végére, olyan voltam, mint egy Michelin baba. 

Most megtudtam, hogy a sok hótól van jóval több hó is.

Az idei hó nélküli hegyek gondoltak egyet és leesett 3 nap alatt az évi mennyiség.

A hónak nem volt ideje tömörödni, azt a kevéskét is amit az éjszakai mínuszok megtettek, azokat a hómobilok rögtön porlasztották. 

 

Mégis...azt mondom: megérte. És ha lehet újra megyek, meg újra, meg újra...

 

Csak a havazás szemléltetésére mutatom ezt a fotót ☺️

115 cm-re van beállítva a túrabot

ne hidd, hogy ez könnyen járható :) a látszat erősen csal :)) azt mondtam, soha többé ilyen terepen...

 

Vers mindenkinek ☺️

Pörög az orsó, s az élet fonala

lepereg gyorsan, mint száraz falevél.

Forró nyár után jön ősz, s hideg tél.

Álmatlan éjszakák, ködös hajnalok.

Az ifjak nem is sejtik, milyen gazdagok.

Szép gyermekkor már csak távoli álom.

Remeg a kéz, s a lépés tétova.

Hátadra sújt a kínok ostora.

Fogy a remény, s gyűlnek a bajok,

Az ifjak nem is sejtik, milyen gazdagok.

De ki ma ifjú, ne feledje el,

Felette is elsuhannak az évek,

És egyre halkul a vidám ének.

Sóhajjá válnak zengő dallamok,

Kik lélekben ifjak, csak azok boldogok.

Gerő Sándor: Emberi sors

Jó, tudom ám, hogy ez egy kicsit negatív töltetű vers, a fáradtság hozza ki belőlem, meg elég sokat pityergek mostanában, szóval ilyen télvégi hangulatom van vagy mit tudom én, frontok jönnek mennek én meg szomorkodok itt. 

 Soha nem foglalkoztam az elmúlással fiatal koromban, 20 éves voltam mikor az első közeli hozzátartozóm halála megrendített: imádott apai nagymamám, aki velünk élt. A fiatalságomnak tudtam be, hogy őt még el bírtam engedni, igaz hosszú idő után. A korral jöttek a bánatok, amik már jobban megviseltek.
Elfogadom az éveim számát, mást nem tehetek, csak néha (mostanában gyakrabban...? ) magamba roskadok s már egyre nehezebben jövök ki belőle. Anyukám halála mély seb a lelkemen, nagyon hiányzik. A barátok tragikus hirtelenségű halála is, ohh, az is hazavág, szóval mindig arra lyukadok ki, hogy az évek múlása hozza a több bánatot, a negatív gondolatokat.
A tavasztól, a jó időtől is várok javulást... Érzelmileg, fizikailag. Úgy legyen! ☺️

Na, holnap jobb kedvem lesz, túra hóban, fagyban. Befagy a senekünk... 

A legelső

... kis virágja január 21-én jelent meg. Soha ilyen korán nem virágzott a krókusz. Ugyanakkor teljes bimbóban van a nárcisz is. 

A jövő héten kemény fagyokat jósolnak, úgy sajnálom szegénykéket, biztos tönkremennek 😔

Olyan fáradékony vagyok mostanában. Hazafelé néha úgy érzem, hogy az utolsó 500 métert jó lenne négykézláb megtenni. Csak vonszolom magam. Annyit alszok, mint egy medve, a tévé előtt rendszeresen elszunnyadok. Komolyan mondom, hónapról hónapra érzem most már, a kor ahogy rakódik rám. 

Azért megrázom ám magam, annál is inkább, mert hétvégén túrázunk Biharfüredre. Hó tuti lesz, de oda annyian járnak, biztos simára /jegesre lesz taposva a túraútvonal a Papok feredőjére felfelé (meg le) , úgyhogy hómacskát vinni kell. Jó lesz az, ilyen helyeken elfelejtem mennyi minden recseg-ropog, nyiszorog már rajtam ☺️😄