Megjártam

 ...az Alpok világát ismét, hát mit mondjak, maradt a véleményem, minden négyzetcentimétere csodahely. Nagyon hosszú volt az út, bőven 1000 km felett, már Pesten minden bajom volt (barátokkal voltunk, kisbusszal) de végül csak eltelt az út. A cél előtt vagy 100 km-re megálltunk Innsbruckban, rövid sétát tettünk, nagyon kedves hely számomra, két éve ott találkoztunk a gyerekekkel. Az út hátralévő részét egy olyan szerpentinen tettük meg, ahová soha többé nem térnék vissza. Megnézték a útvonal tervezővel melyik tűnik a legrövidebbnek, hát inkább ne nézték volna meg, mert lidércnyomásos szakasz volt. Időközben ránk is sötétedett, de előtte még láttam, minimum 1 km-es szakadék volt mellettünk mindenféle korlát nélkül (utóbb kiderült, 1895 méteren tetőzött/vezetett át a hágó, kb. 1000 métert ereszkedtünk utána), az az igazi keskeny hegyi út, ha jött volna másik autó vagy kisbusz, nem fértünk volna el egymás mellett csak milliméterre kicentizve. Vagy sehogy...Sehol egy lélek nem volt, csak a nagy osztrák éjszaka, a horror filmek jutottak eszembe, lélekben elköszöntem a gyermekeimtől, mert azt hittem nem éljük túl. Nem túlzok, komolyan mondom, életemben nem féltem ennyire útvonalon. Mindegy már, az a lényeg szerencsésen megérkeztünk. Másnap reggeli és irány a Jöchelspitz, felvonóval mentünk fel egy darabig (ez 1763 méteren van), onnan túráztunk még felfelé a csúcsig, 2226 m. Ha azt mondom, kidöglöttem, finom voltam :D Az Alpokban minden út irtó meredek minden irányba. Felfelé kiköpi az ember darabokban a tüdejét, másodpercenként kiugrik a szíve, izzad mint a ló, égeti a nap, lefelé meg a végén azt hittem kiszakad a vádlim, remegett és görcsölt a lábam, azt hittem sosem érünk le. De!!! egyetlen másodpercét nem bántam meg!!! világszép panoráma mindenfelől, millió szebbnél szebb vadvirág, káprázat volt az egész. Már javában trappoltunk le a hegyről, láttuk a szembe hegyen nagyon feketedtek a felhők, már dörgött, villámlott és a szakadt az eső a távolban, tudtuk nagyon hamar oda fog érni. Imádkoztunk, hogy valami fedett helyet találjunk, fa alá nem állhattunk. Éppen leértünk majdnem az aljába, volt ott egy gerendaház, méter széles eresszel, valami tárolónak használhatta a gazdája, de nem volt nyitva az ajtaja. Beálltunk az eresz alá, de még oda is becsapott az eső, orkán erejű széllel ért oda és özönvíz esővel. Esőkabátunk volt ugyan, de az simán bevezeti a túrabakancsba olyankor. Mindegy volt már, de legalább kicsit védve voltunk. Ahogy csendesedett elindultunk, mert vártak ránk, de még javában csapkodott az istennyila. Itthon, ha villámlik, ki nem mennék a házból, ott meg trappoltam a nagy semmiben, hát úgy voltam vele, ha itt írja a sorsom a végzetem, akkor legyen ott. Még egy szakadék felett is át kellett mennünk, fém függőhídon, ami úgy libegett a széltől, hogy ihaj!! úgy mentünk mint a részeg tengerészek, de át kellett menni rajta. Mire leértünk a faluba, már megint nagyon esett. Cuppogott a bakancsunk a víztől, másnapra nem is száradt meg, szerencsére vittünk váltó bakancsot. Nagyon elfáradtam, úgy elaludtam fél tízkor, azt sem tudtam hol vagyok :) 

imola féleség

itt már lefelé és hol volt még a vége??

a függőhíd, nem féltem egy cseppet sem, pedig volt mélység alattunk

panoráma fentről...

az emberek kis apró pöttyöknek tűnnek a hegyhez képest

 

Kicsit megbomlott a sorrend, két telefonról lettek leszedve a fotók.

Folyt. köv.

Egy fotó az ezer közül

... ami az Alpokban készült.  Ehrenberg várában fotóztam. 

"ne vakítsd meg a lelkemet, néha engedd, hogy mennybe lásson"

(József Attila)

Annyira szép...

 Szabó Lőrinc: Anyám mesélte

Anyám mesélte, régen, amikor

még együtt ültünk a kapu elé

padnak kidöntött tölgyfa derekán,

hogy lány korában mily szelídek és

egyszerűek voltak az emberek.

Nem volt még ennyi baj, mondotta, nem volt

ilyen gonosz a nép: mint mezei

virágok nőttek s minden nemzedék

egymás mellett s egymás után nyugodt

derűvel ment meghalni, - rá se gondolt,

hogy szomorúnak tartsa a halált

vagy lázadozzon ős végzete ellen.

Ma romlott a világ, mondotta, és

más még a levegő is: íze nincs,

nincs nedve, s a szeretet is hideg,

mint a februárvégi napsugár.

Tizenöt éve már, hogy így beszélt.

Azóta megöregedett s talán

el is feledte szép emlékeit,

de én, ki akkor nem hittem neki,

emlékszem, pontosan, minden szavára,

s ha esténként egyedül maradok,

el-eltűnődöm rajtuk, mintha most is

együtt ülnénk a kis kapu elé

padnak kidöntött tölgyfa derekán.

A fotóról jutott eszembe, régen a falunkban így /ez volt a híradó. Estefelé kiültek az emberek a kapukba (minden háznál volt lóca) átmentek egymáshoz és kicserélték egymás között a híreket. Mindent tudtak, ami a faluban történt, nem kellett hozzá se internet, se tv. Nézegették az arra gyalog vagy biciklivel elhaladókat, aztán kitárgyalták azt is, milyen koszos/tiszta a ruha rajta, ki hagyott ott kit, ki a részeges, kocsmába járó, ki a dolgos, ki kinek udvarol, kinek mi baja van, kitől érdemes tejet hordani és kitől nem, mert vizezi 😄 jó volt ez így, bár ha olyasmiről beszélgettek, ami nem a pulyára tartozott, elzavartak bennünket. Igaz túl sokat nem ücsörögtünk az idősekkel, mert inkább játszottunk. Ha harangoztak, a haragszóból tudták, meghalt valaki, két perc múlva már tudta Nagymamám ki halt meg. És ez így volt minden nap, amíg jó idő volt, mindig kiültek a lócára és azt csinálták, amire manapság már egyre kevesebb idő jut: beszélgettek. 

Ilyen beszélgetős, ajándék napot kaptunk mi is tegnap. Egy baráti házaspárnak van kint a Keleti-főcsatornánál hétvégi háza, oda voltunk hivatalosak. Halászlé, túrós csusza, rántott és ropogósra sütött hal volt a menü, a Keletiből kifogott halakból. Isteni finom volt. Nem is a kaján van itt a hangsúly, hanem a beszélgetésen. Átjöttek az ottani szomszédok is (összesen 10-en voltunk), senkinek nem volt telefon a kezében, beszélgettünk, nagyokat nevettünk, finomakat ettünk,  aki tudott úszni az úszott a Keleti vizében (ami a Tisza vize) szóval hihetetlen jó napot kaptunk. Este nyolcra értünk haza. 

Na, most már tényleg békén hagylak benneteket, készülök az útra 😄😄

Azt figyeltem

 ...ma, milyen "termékeny" vagyok már blogilag :D :D majd minden nap írok valamit, hol jobbat, hol rosszabbat. 

Készülődünk, illetve én, mert a párom nem tud ám izgulni, hogy mi van bepakolva és mi nem, neki aztán nem fáj a feje ezekért...pakoltam most délután, a nagyját már behajigáltam a bőröndbe. Megyünk az Alpokba, hat nap öt éjszaka lesz. Tavaly hatalmas élmény volt, olyan helyeken jártam, ahol még sohasem (mondjuk ezt nem nehéz írni, mert irtó sok helyen nem jártam még :DD) Túra is lesz benne meg kirándulás is. Többek között II. Lajos kastélya:  Neuschwanstein. (na ezt meg kellett néznem, mert se kimondani, se leírni nem tudom :D } de úgy képben vagyok, hogy II. Lajosé :) ez volt a mániája, a kastély építés,  szóval ez régi vágyam volt már, a lányom azt mondja neki csalódás volt, hát majd eldöntöm, egyszer mindenesetre megnézem. Hazafelé bemegyünk Innsbruckba 💓 is, az a város, ahová bármikor visszatérnék, két éve voltunk ott, feledhetetlen volt. Meg hát a hegyek! az Alpok minden gyönyörűsége, megyünk a Zugspitzére, persze felvonóval, mert nagyon magas ám, 2962 m. Meg függőhidakon lépdelek a csúcsok között, eleinte mindig kiver a víz, ha rá kell lépni, de mikor már ott megyek, nagyon bátor vagyok, vigyorgok mint a töklámpa. Élvezem a helyzetet, mert csoda ott minden négyzetméter és szelfizünk a zemberemmel, küldjük a gyerekeknek, nevetünk a társainkkal, szóval nagyon jól érezzük mindig magunkat.

Csak érjünk oda és vissza is biztonságban, a többiről mi gondoskodunk: kedvről, nevetésről, jó kajákról, meg a fiúknak söröcske legyen, hogy ki ne száradjanak :) 

Pár fotó tavalyról:

Így igaz

 Egyszer a Nagyit megkérdeztem, miért van fönn minden hajnalon. Azt mondta:

"Vétek aludni ilyenkor, gyerekem. Nézd a leveleken a harmat gyöngyeit, hallgasd a madarak álmos pittyegését, nézz keletre, ahol vörösből folyékony arannyá lesz az ég... 

Tudod, mi a hajnal? Az éjszaka legkisebb lánya. Tiszta és odaadó."

(Schäffer Erzsébet)

Pár

... olyan csoportot követek a facebookon, amit szeretek. Túra, természet, kert, főzés, barkácsolás stb.

Beleolvasva a kommentekbe, újra és újra bizonyítást nyert az a megállapítás, miszerint  : minden ember lelkében pontosan annyi gonoszság, gyűlölet, rosszindulat van, amennyi ész a fejéből hiányzik!! 

Hihetetlen mennyiségű pocskondiázás, lekicsinylés, ész osztás folyik. Külön "értékelem" az olyan egyéneket, akik két szóból álló mondatot nem tudnak helyesen leírni, akiből süt a bőven mínuszba forduló IQ szint, akik mindenben szakértenek, akik mindenkitől mindent jobban tudnak és aki nem ért vele egyet, azt máris sz@rja szapulja. Léptem már ki ilyenek miatt csoportokból. Van egy pár külföldi csoport, amit a gyerekeim miatt követek, de én ott még nem láttam semmilyen szintű mocskolódást.

Sosem felejtem el, amit egyszer olvastam, egy gestapós tiszt nyilatkozta, mikor elfogták és kihallgatták: egyetlen megszállt ország népe sem volt velük olyan együttműködő és gyűlölködő, mint a magyar. 

Ez a trend azóta sem változott. Gyűlölködésben valószínűleg elsők vagyunk. Szomorú, végtelenül szomorú.