Szabó Lőrinc: Anyám mesélte
Anyám mesélte, régen, amikor
még együtt ültünk a kapu elé
padnak kidöntött tölgyfa derekán,
hogy lány korában mily szelídek és
egyszerűek voltak az emberek.
Nem volt még ennyi baj, mondotta, nem volt
ilyen gonosz a nép: mint mezei
virágok nőttek s minden nemzedék
egymás mellett s egymás után nyugodt
derűvel ment meghalni, - rá se gondolt,
hogy szomorúnak tartsa a halált
vagy lázadozzon ős végzete ellen.
Ma romlott a világ, mondotta, és
más még a levegő is: íze nincs,
nincs nedve, s a szeretet is hideg,
mint a februárvégi napsugár.
Tizenöt éve már, hogy így beszélt.
Azóta megöregedett s talán
el is feledte szép emlékeit,
de én, ki akkor nem hittem neki,
emlékszem, pontosan, minden szavára,
s ha esténként egyedül maradok,
el-eltűnődöm rajtuk, mintha most is
együtt ülnénk a kis kapu elé
padnak kidöntött tölgyfa derekán.
A fotóról jutott eszembe, régen a falunkban így /ez volt a híradó. Estefelé kiültek az emberek a kapukba (minden háznál volt lóca) átmentek egymáshoz és kicserélték egymás között a híreket. Mindent tudtak, ami a faluban történt, nem kellett hozzá se internet, se tv. Nézegették az arra gyalog vagy biciklivel elhaladókat, aztán kitárgyalták azt is, milyen koszos/tiszta a ruha rajta, ki hagyott ott kit, ki a részeges, kocsmába járó, ki a dolgos, ki kinek udvarol, kinek mi baja van, kitől érdemes tejet hordani és kitől nem, mert vizezi 😄 jó volt ez így, bár ha olyasmiről beszélgettek, ami nem a pulyára tartozott, elzavartak bennünket. Igaz túl sokat nem ücsörögtünk az idősekkel, mert inkább játszottunk. Ha harangoztak, a haragszóból tudták, meghalt valaki, két perc múlva már tudta Nagymamám ki halt meg. És ez így volt minden nap, amíg jó idő volt, mindig kiültek a lócára és azt csinálták, amire manapság már egyre kevesebb idő jut: beszélgettek.
Ilyen beszélgetős, ajándék napot kaptunk mi is tegnap. Egy baráti házaspárnak van kint a Keleti-főcsatornánál hétvégi háza, oda voltunk hivatalosak. Halászlé, túrós csusza, rántott és ropogósra sütött hal volt a menü, a Keletiből kifogott halakból. Isteni finom volt. Nem is a kaján van itt a hangsúly, hanem a beszélgetésen. Átjöttek az ottani szomszédok is (összesen 10-en voltunk), senkinek nem volt telefon a kezében, beszélgettünk, nagyokat nevettünk, finomakat ettünk, aki tudott úszni az úszott a Keleti vizében (ami a Tisza vize) szóval hihetetlen jó napot kaptunk. Este nyolcra értünk haza.
Na, most már tényleg békén hagylak benneteket, készülök az útra 😄😄


Úgy szeretem ezeket a múltidézős bejegyzéseidet! Én is falusi lány voltam, átéltem ezeket és olyan jó visszaemlékezni ezekre az időkre! A mi kapunk előtt nem volt ilyen lóca, de anyósoméknál igen. Nagyon kedves szép emlékek ezek!
VálaszTörlésOlyan jók ezek az együtt főzős, beszélgetős alkalmak! Örülök, hogy jól éreztétek magatokat!
A vers is nagyon tetszik!
Óhatatlanul is kihozza belőlem a múltat egy ilyen kép. Rögtön láttam az utcánkat otthon, ahogy minden kapuban ültek az ott élők, máig előttem van az arca nagyon sok kis öregecskének, akiknek már rég csak a pora van meg.
TörlésAnyának sokáig volt lócája, felnőttként is ki-kiültem vele, aztán elemeztük, hogy ki is volt az, aki éppen köszönt nekünk, mert én már szinte senkit nem ismertem meg. Aztán kitört az egyik lába és nem csináltatta meg, mert az utcánkból szinte mindenki meghalt már akkorra, akik az Anyukám korosztálya volt.
Nagyon kellenek az ilyen beszélgetős összejövetelek! Ha hazajövünk az Alpokból jönnek a Tesómék, utána egy mindenkinek jó időpontban meg sütögetünk a túrás barátainkkal😍