Ezen a nyáron

... elneveztem magunkat odú-lakóknak. Odú-lakók, mert nem tudunk kibújni a házból csak este hat, fél hét után. Reggel, délelőtt megpróbàljuk elintézni a dolgainkat, sokszor estem úgy haza, hogy csatak víz voltam, de muszáj volt menni. Aztán délután időnként csak néz kifelé az ember az ablakon, mint aki szobafogságra van ítélve, jeladó van a lábára szerelve és nem léphetsz ki az ajtón. Nekem ez büntetés. Este jön a menetrend szerinti locsolás, már a szivattyú is rendre csak úgy indul, hogy fel kell tölteni, jelzi az alacsony talajvíz szintet az is. 

(Elég szkeptikus vagyok a város vízgazdálkodásával kapcsolatban, ha itt beindulnak azok a gyárak mind, ami Mikepércs és Debrecen között van 8 km hosszan (meg a BMW gyár északi irányban) , hàààt... a 200.000 ember vízellátása nem valószínű, hogy zökkenőmentes lesz.) 

A kertem már nem üti meg a kert fogalmát. Már nem is érdekel. Az bírja még, ami egyébként is mediterrán vidékről származik, a leander tobzódik és mesés. A saját nevelésű és ültetésű muskátlik is szépek. A hunyorok drágán vett bokrai azt mondták: nyekk a macska és elköszöntek tőlem. A hortenziák, a tűzgyöngy, a phlox, a tavasszal vett hólyagvessző is megadta magát. A tavaszi hagymák sok helyen feljöttek a felszínre, üresen. Egyszerűen kiszáradt a hagymája. A kínai selyemmirtusz volt még gyönyörű, sokat virágzott és még most is hoz újabb virágokat. A meglévőket gondozom majd, de nem veszek semmi új virágot, bokrot. 

Semmit nem veszek, soha többé. Hogy utána nézzem, minden elpusztul? A jég, az özön eső, az aszály, a 40 fok leamortizál mindent. És el is veszi a kedvet.

Várom az őszt. A ködszagú, hideg, friss reggeleket, az avarillatot, a fázósan összehúzott kardigán/kiskabát/dzseki időszakot. Hogy végre ne kelljen már izzadtan hazaérnem, hogy kedvemre mehessek bárhová és elfelejthetem a három hónapi majdnem teljes bezártságot...