Mostanában

... elég sokszor voltunk otthon a falumban. Mivel hirdetve volt az Anyukám háza, tudtam, hogy előbb utóbb csak akad rá vevő és ki kell üríteni a személyes dolgokat. Senkinek nem kívánom hogy átélje, mikor a szülő házából kell kirakni a holmikat. Minden egyes darabot kézbe véve az egész ott töltött életem lepergett előttem. A szívemet csavarta az érzés, mikor rakosgattam félre azokat, amit nem tudok elvinni, nem tudom használni, mert egész egyszerűen itthon is az égig ér már a sok holmi. Kicsit megnyugtatott a gondolat, mert tudtam, olyan helyre kerül, ahol hasznát veszik. Anyától nem messze lakik egy végtelen szegény család, a családanyával együtt nőttünk fel, együtt játszottunk az utcán. 10 gyereket szült, abból már kettőt eltemetett, nem olyan régen a férjét is. Isten tudja hány unokája van már, akiket félig meddig ő nevel. 

Megkérdeztem, hogy nem sértem e meg vele, ha neki adok jó pár dolgot. Nagyon örült és én is, mert nem a kukába kellett kidobnom. Rengeteg mindent áthordtunk: edényeket, tányérokat, evőeszközöket, ágynemű huzatokat, paplanokat, párnákat, plédeket, függönyöket, szőnyeget... stb. Olyan hálás volt! Azóta már itthonról is vittem haza neki holmit.

A bútorok maradtak a házban, úgy adtuk el. Azt már képtelenek lettünk volna elrakni, elhordani. Azt csinál vele, amit akar. Egy Kárpátaljáról áttelepült fiatalember vette meg. Felújítják (ráfér...) és úgy költöznek majd bele.

Iszonyat hirtelen zajlott le, igazából nem voltam rá felkészülve lelkileg. Meghirdettük egy ingatlanos oldalon fotókkal, volt jó pár érdeklődő, meg is nézték sokan, de azokkal nem jött létre az üzlet. Jelentkezett az a fiatalember, hogy megnézné. El is ment azon a napon, egyszer csak látom keres a tesóm. Na, gondoltam, biztos megint mondja, hogy nem kell a ház. 

- Ha tudsz, azonnal gyere haza, megveszi a házat az illető, mire hazaérsz, meg lesz írva a szerződés, alá kell írni, azonnal fizet készpénzben. 

Szerencsére a férjemnek nem volt halaszthatatlan dolga, én könyveltem ugyan, de azt ott tudtam hagyni, rohantunk haza. Én végig bőgtem az utat, hiába tudta az eszem, hogy ez a sora, el kell adni, mert romlik az állapota (4. éve állt már lakatlanul...) és hogy örüljek, mert nem roma vette meg és nem fog lepusztulni, hanem új életet kap a ház. Csak a lelkem, az nem volt készen rá. Most szombaton, hogy otthon voltunk, elmentünk a ház előtt, van még kulcsom hozzá (nálam maradt), de már nem szabad, már nem az enyém, nem lehet bemenni. Nagyon szerettem volna még egyszer utoljára végig járni a szobákat, megsimogatni az imádott cserépkályhákat, az ismerős bútorokat. Végigmenni a kerten, a most menyasszonyként tündöklő meggyfák között és utoljára megölelni a vén szilvafát, amit annyira szerettek a szüleim. Nem tudtam elköszönni, azt hittem még haza tudok menni a kulcsátadásig, de pont itthon voltak a gyerekeink, mikor szólt a tesóm, hogy át kell adnia a kulcsait, mert határidő volt.

Hiába lesz felújítva, valahányszor arra járok majd, minden lélegzetvétel, minden szívdobbanás a Szüleimnek és azoknak a boldog óráknak, napoknak, éveknek szól majd, amit ott töltöttem el. 

A kép a netről származik