Olyan

 ...nehezen kezdek hozzá, de már annyira érinti a mindennapjaimat, hogy muszáj kiírnom magamból.

Inkább áttettem a zárt blogba az írást ... 

 

Járt már valaki Sátoraljaújhelyen, a két hegyet összekötő hídon? (A nemzetin. A nemzethyn. Már minden nemzeti, ahh, még a levegő is, amit veszel )  

Volt már ott libegő, átcsúszó, kabinos felvonó. Kellett egy híd is. Négy és fél milliárdért. Jó ez az országnak, viszi a hírünket. 

Jaaa, nem. 

Szóval holnap átmegyek rajta, 5000 ft-ért. A Portfolio szerint az építési költsége 2024 végére elérte a 4.57 milliárd forintot. Úgy kellett az a híd az országnak, mint egy falat kenyér. Úgyis fogalmazhatnánk, létszükséglet volt. Jaaa... nem. 

Gyönyörű

... napos idő volt ma (végre!) , bő egy hét borult és esős idő után ..

Napoztam a ház falánál. Olyan jóleső volt.

Tele van bimbóval

Mekkora már az írisz! 

A lányomtól kaptam. Pityeregtem a benne lévő írástól...❤️

Ma felhívott egy túratársunk, kedveljük őt tényleg, de azért a harmadik óra beszélgetés vége felé már minden bajom volt... 2 óra 55 percet beszéltünk. Illetve én leginkább csak hallgattam😆nem baj, mert ő nem az az energia vámpír egyébként, sok mindent egyformán látunk, tudom hogy szeret bennünket, szóval jól van ez így. 

Olyan jó

... dalszövegek vannak! és rátalálok azokra a sorokra, amit magaménak érzek. 

"Már nem szédülök a fényben 

A poharam félig tele van 

Nem a szesztől leszek részeg 

Annyi legyen, amennyi most van." 

Az idézett rész a Parno Graszt dalszövege. Ami most ebből a lényeges számomra, az utolsó sor. Szeretem a zenéjüket, főleg mióta Dánielfy Gergő is énekel velük.

(megvettem a repjegyet Madeirara 🫣úgyhogy most már biztos megyünk...  magán szervezéssel utazunk. Öt és fél óra repülőút... 🫣😞😳Márciusban ott már gyönyörű idő van. Igazi tavasz, bár akkor már itthon is szép idő lehet) 

Erre az egyre gyúrok...

... ahogy az első sorban van: IDŐRE. Mert, ha lesz időm, hozzá egészség, akkor tulajdonképpen minden megvan. 

Garai Gábor: Nem vagyonra…

Nem vagyonra gyűjtök - időre,

hogy kószálhassak szabadon

ez idei, s talán jövőre

már járhatatlan tájakon.

Örömömben - ameddig élek -

az osztozhat csak, akinek

így kellek, ki felezi vélem

oszthatatlan perceimet;

Bánatomban csak az talál meg,

kit leigáz a pillanat,

s úgy szakad rá, mint az ítélet,

hogy alig kelt, - s már hull a nap.

Ma reggelre újra kifehéredett a táj. Az éjszaka egy órakor feküdtem le, szokásom, hogy előtte mindig kinézek az ablakon. Hihetetlen nagy pelyhekkel esett a hó, addigra már fehér volt minden. Nem sok volt összességében, délre a 95%-a elolvadt. Valahogy már nem hiányzik, az a múltkori nagy havazás és hidegek pont elég volt a tél imádatomnak😊már a szoknyás, kiscsizmás tavaszias időt várom. Milyen szerencse, hogy az időjárás nem nézi az én meg mások kívánságait és úgy teszi a dolgát, ahogy kell!

Elcsábultam, vettem jegyet március 8-ra a Hadházi (stand-up, Dumaszínház) estre. Mondtam a zembernek: nőnapra kaptam tőled🤭😆 persze együtt megyünk, ő is szereti. A decemberi Aranyosi Péter est szenzációs volt, az a "mindjárt bepisilek" röhögésekkel, nagyon jó volt. Szeretem Hadházi humorát, remélem nem fogunk csalódni...

Nem szoktam

... művészek halála kapcsán itt megemlékezni, talán egyszer volt itt ilyen témájú írás. Nem azért, mert érzéketlen vagyok, csak magamban szomorkodtam olyankor. 

... mikor a híroldalak által értesültem egy-egy zenész haláláról, mindig nagyon sajnáltam őket, akiknek a zenéjén felnőttünk. Valahogy Fenyő Miklós halála most még jobban megütött. Talán az is sokat nyomott a latban, hogy soha nem voltak körülötte botrányok, nem kereste a média kegyeit, nem volt szenzáció hajhász és nem dörgölőzött egyetlen hatalomhoz sem. Ő "csak" egyet csinált: zenélt. De azt úgy, amire halála után évtizedekig emlékezni fognak. A zenéire, amire önkéntelenül mosolygott az ember a bulikban. A dalai generációk életének voltak a részei...  Talán az az egyetlen vigasz: amíg emlékezünk, addig nem tűnik el teljesen: hogy életigenlő, vagány, mégis érzékeny, mélyen emberi volt Fenyő Miklós.

Sokaknak nemcsak zenét adott, hanem egy korszak hangulatát, emlékeket, fiatalságot. 

Ilyenkor tényleg az az érzésünk, hogy hogy ott fenn - valahol, ahová a felhők közé képzeljük - mosolyogva, olyan Fenyő Miklósan lépett be azon a nagykapun…

"Hogyha egyszer én majd meghalok,

mennyboltba visznek a jampi angyalok.

Ott egy isteni cuccot megveszek,

a mennybe menő fazon így leszek

Szent Péter elé büszkén libbenek." 

Nyugodjon békében. Dalai velünk maradnak.

El sem hiszem

... hogy vége a januárnak. Ennyi volt, husssss meg egy szemhunyás és belépünk a következő hónapba... 😳 Nem baj ez, csak egészségesek legyünk! Teljenek azok a napok, hisz akár akarjuk, akár nem, akkor is ellibben az idő mellettünk/velünk.  Tudjunk  értékelni apróságokat is, manapság már minden pozitív szó, tett, mosoly jólesik az embernek. Én már annak is örülök, ha bemegyek egy boltba és fogadják a köszönésemet... 

Csendesek lesznek ezek a téli hónapok utazás szempontjából. Egyelőre az a gyönyörű havas januári Radnai volt eddig, azonkívül most nem megyünk messzire. Februárban lesz egy Bakancsos bálunk, színház (Hegedűs a háztetőn) és ennyi. Márciusban körvonalazódik egy út Madeirára, reméljük összejön...már azon agyalok, hogy az egyik legnehezebb le- és felszállópálya a madeirai, spéci tudású pilóták kellenek hozzá, de amúgy is rémálom nekem minden repülőút huhhh😳🫣🥺🫣

Tegnap

... este szörföztem a tv csatornák között és a Duna tv-n pont akkor kezdődött minden idők legszebb Rómeó és Júlia feldolgozása. Nekem az az eredeti, a semelyik máshoz nem hasonlítható film. Franco Zeffirelli rendezte és Nino Rota zenéjével vilaghírű és etalon lett szerintem. Zeffirellinek egyébként is imádtam a filmjeit: Napfivér, Holdnővér, Makrancos hölgy, Názáreti Jézus, Hamlet stb. 

Pont valamelyik nap olvastam róla, a Júliát játszó Olivia Hussey kapcsán, hogy milyen fiatal volt akkor (16 éves), manapság nem is engednék játszani, mert kiskorú volt a forgatáskor és van benne egy kevés meztelen jelenet is. Annyira szép volt az a nő (sajnos már meghalt 2024 decemberében, 73 évesen)  láttam más szerepben is, Mária, Jézus anyja volt a Názáreti Jézus (szintén Zeffirelli rendezte) filmben. 

Ezerszer látta, olvasta az ember ezt a történetet és én még mindig azt várom /képzelem el, hogy happy end lesz a vége, de hát nem. Úgy örültem, hogy most "elcsíptem" és láthattam újra.

Olivia Hussey 

Életképek

 Orvosi rendelő 

... nézem (nézném) az egyébként kedvesen magyarázó drnő szemét, de nem látom. Olyan vastagon van kifestve feketével és a homlok közepéig érő műszempilla mellett egyszerűen eltűnt a szeme, csak egy vékony rést látok. Belegondolok, mennyi idő ezt reggelente megalkotni és este letakarítani. Úgy, kicsit messzebbről nézve valahogy mégsem volt rossz az összhatás, mert bájos arca volt és hozzá kedvesen beszélt is.

Nem vagyok elrontója a sminknek, sőt!  alkalmakkor én is élek vele, de már csak színház, előadói est, ünnepi ebédek, vacsorák, bulik, koncertek alkalmából "vakolom" ki magam, ahogy a férjem egyszer tréfásan mondta. Volt, mikor nem léptem ki az utcára minimális alapozó, szemceruza, leheletnyi rúzs nélkül. Már rég nem kínozom az arcom ilyenekkel. 

Csak én vagyok már maradi 🫣🤭jaaa, meg megöregedtem😳😆

(fotók internetről) 

Más. 

Közelítek egy zebrához, már ott áll egy 80 körüli nő, bottal a kezében. Az a fajta átkelő, ahol meg kell nyomni a gombot, hogy kis idő múlva zöld legyen. Ő nem nyomta meg, én igen. Várok türelmesen, egyszer látom, hogy a néni gyorsan szétnéz, per pillanat nem jött autó (egyébként nagyon forgalmas út) és a botját lóbálva, mint a rakéta, futva átszáguld a hatsávos!! úton. Mikor átér, keservesen bicegve megy tovább. 

Én is türelmetlen vagyok időnként, a férjem mindig motyog rám, hova sietsz, nem érsz rá? mikor egy-egy kisebb, alig forgalmú zebrán nekilódulok a pirosban, sajnos megszegem én is jó párszor az utakon/zebrákon a szabályt, de itt, ezen az útszakaszon soha nem tenném meg, pedig hála istennek menni/szaladni is bírok és bot sem kell. A néni bátrabb volt. Jaaa, és szerencséje. 

Nem is nagyon

... tudtam eddig írni róla, megviselt engem is, de még a férjemet is a dolog, pedig csak annyira vagyunk érintettek, hogy a szomszédban van. Tudtuk, hogy előbb utóbb ez lesz a vége, valahogy mégis zokon esett.

December elején új tulajdonosa lett a volt drága, öreg szomszédunk portájának. Mondtam a férjemnek, figyeld meg, karácsonyig letakarítják a telket! Mondja a férjem, ááá, dehogy! Ismerjük is az illetőt, építési vállalkozó, társasházakat, sorházakat épít. Mondta, hogy csak valamikor nyáron kezd hozzá, mert a többi projektje lefoglalja.  Örülgettünk a párommal, lesz még egy békés fél évünk... Erre fel rá egy hétre óriási markolók, munkagépek jelentek meg. Aztán ahogy a szemünk előtt tűnt el mindaz, ami kedves emberekhez fűződött. Fizikai fájdalmat éreztem, mikor dobálták a házban lévő cuccokat, amit nem vittek már el a lányáék, sáros bakancsokkal járkáltak ki-be, de hát már mire is vigyáztak volna? amit csak mi tudtunk, milyen kis 'patika' ház volt kívül belül, tiszta, rendes volt mindig is a két öreg és látni végig, ahogy egy élet munkáját széttiporják, ahogy a gép belemar az egyébként nagyon rendben tartott kis házba {két évvel a halála előtt, 90 évesen még körbefestette falat, stáblont cirka 2 millió forintért neki egy (szerintünk csaló) vállalkozó} , ahogy kb. negyed óra alatt pusztították ki a húsz éves, 10 méter magas cseresznyefát, pillanat alatt az öreg, de termő körte, kajszi és szilvafát, ahogy könyörtelenül tépték ki a csemege szőlők sorait... hát mintha minket (is) tépdestek volna. Nagyon sajnáltuk, én időnként pityeregtem is miatta. Sirattam azt a 35 évet, ami mögöttünk volt meg ami a kis öreghez kötött minket. A férjem csak azt mondta: a világon semmit nem tehetünk és örüljünk, hogy 35 évig béke volt mellettünk, körülöttünk. Az idilli, sok fás, bokros, virágos sok madaras porta miatt is. Az öregnek volt egy műhelye, abban volt egy sok-sok éve visszatérő fecskepár fészke, már februárban nyitva tartotta az ablakot rajta, ha majd jönnek a fecskék, tudjanak bemenni, na azt már hiába keresik tavasszal, mikor visszatérnek, nem ülnek és csicseregnek a ház villanydrótján többé, ahogy a kis rozsdafarkú sem találja a fészkét a melléképület stáblondeszkája/eresze alatt és a rigók sem a kisházra felfutó medoc szőlő indái között. Bő egy hét alatt szó szerint a földdel tették egyenlővé... 

Három lakásos sorházat húz fel rá a kivitelező, ahol eddig egy ház volt. Minket teljesen letakar majd, hisz 5-6 méterre lesz a mi házunktól. Eltűnik a téli, alacsonyan járó napsütés az étkezőnkből, a nappalinkból, ami a fényszegény téli hónapokban nagyon sokat jelentett, még fűtés szempontjából is. Nem tehetünk semmit... Az, hogy milyen új szomszédok lesznek, az meg majd elválik....de ez már a mi bajunk. Vannak sokkal nagyobb problémák, tudom. Már több, mint egy hónap távlatából rezignált vagyok ebben a témában. Megváltozhatatlan. 

Ez lett az egykor takaros, nagyon szép kis porta helyén, sarokban még egy nagy kupac fahulladékkal

(A zárt blogba teszek fel a kis házról fotót)

Erre gondolok

 "Nem lehet örökké olyasmin keseregni, ami elmúlt. Nem azt kell néznünk, mi nem sikerült, mi lehetett volna másképp, vagy mi az, amit bánunk. Arra kell koncentrálnunk, hogy mi van előttünk, mit csináltunk jól és mi az, amit elértünk. Ami pedig megtörtént, abból meg kell próbálnunk kihozni a maximumot."

(Kollár Betti)

Más. 

Kis újdonságok a fagyos idő után. Látszik, hogy megrogytak a hó súlya alatt meg a mínuszok sem voltak barátságosak hozzájuk, de hamarosan rendbe jönnek. 

A jácint próbálkozik a többivel együtt 

Ez nem is úgy néz ki, mint amin 25 cm hó és jó pár napig - 10° meg az alatti fok volt rá éjjelente. 

Érzem

... mindennek ellenére, hogy másabb már ez a hideg, ez a kicsit melengető napsütés. Jóval hosszabbak a nappalok, a hótól elolvadt területen megállíthatatlanul bújnak ki a tavaszi hagymások. Ma tudatosult bennem először az a finom érzés, hogy a kertek alatt van és hipp-hopp, pár hét múlva itt a tavasz. Ennek örömére a hosszú hetek óta bélelt, meleg farmeros időszak után szoknyát vettem fel és olyan jól éreztem magam tőle 😍

... de addig még:

" Nem lehetett megmozdulni ebben a csendben, ami elment és visszajött, mint a szeretet emléke, mint a simogatás, ami régen elmúlt, s nem múlik el soha."

Fekete István - Téli berek 

Hideg van

 Bosszankodhatunk a hideg miatt, morgolódhatunk a szürke napokon és mondhatjuk ezredszer is, hogy „na, ebből már elég volt!”

De a tavaszt ez egyáltalán nem hatja meg.

A tavasz akkor is ugyanúgy megérkezik, ha utáljuk a telet, és akkor is, ha megszerettük. Nem siet miattunk, nem késik miattunk. Jön, mert ez a dolga. 

És ebben van valami nagyon megnyugtató. Hogy bármi történik velünk, bárhogy érezzük magunkat, a természet teszi a dolgát. 

Vad-kert 

Csak itt még éppenséggel nem érzünk belőle semmit... 

Egy kis ízelítőt

 ...már mutattam Borsafüredről. Ez az út most olyan szép volt, annyi pozitív érzést adott, hogy lebegtem az örömtől. Nagyon hideg volt éjjelente és reggel, de nem indultunk túl korán a túrákra, addigra enyhült egy kicsit a levegő (jah, - 15° helyett - 10° ) Életemben nem fáztam talán annyira, mikor második nap mentünk fel ezerháromszázvalahány méterre a nyitott felvonóval. Műanyag ülőke, amibe szó szerint be kell ugrani, ugyanis mozgásban van állandóan, hátizsák a mellkasra véve, nézel hátrafelé és mikor ott van, ugrás és már hajtják is le rád a védőkorlátot. Szóval nem egyszerű (legalábbis nekem ...) és az a hideg ülés, brrrrrrrrrr, azt hittem jégdarabra ültem és szűk 15 perc mire felér. Ahogy kiért az egyik platósabb rész fölé, ott már nagyon fújt a szél is, hát azt hittem lefagyok...Szerencsére van segítség a be és kiszállásnál is, fogják a karunkat, hogy el ne essünk, így akárhogy le voltam dermedve, nem estem el. Ott fent végig viharos szél volt, a hegyek tetején körben láttuk, ahogy hordta a havat, nagyon különleges látvány volt. Nem sok reményt fűztem hozzá, hogy egyáltalán ki tudunk menni a kedvenc platónkig, ahol tavaly is jártunk, mert nem is tudtuk igazán mekkora a hó, ahol volt kitaposva egy keskeny ösvény, ott térdig ért, de alatta már le volt járva valamennyire. Véletlenül sem léptünk le oldalra, mert nem tudhattuk, hogy a szél hol tornyozott fel esetleg méteres havat és nem akartunk nyakig merülni benne. Meglepő módon egészen jól bírtam menni felfelé, persze az előttünk lévők már kitaposták és egymás nyomában lépkedtünk. Hihetetlen szép volt a táj, a fenyők roskadásig rakva hóval, a hegyek teteje hófehér mindenütt, jaj odáig voltam a látványtól. Feljutottunk a platóig, nagyon megküzdöttünk érte a mély hóban, de kárpótolt a látvány végig az úton. A ragyogó napsütés, a fehér hó, aminek a tetején egymilliárdnyi gyémántként ragyogtak a hópelyhek, a vakító kék égbolt, a gyönyörű táj.... ez mind csupa boldogság hormon volt számomra. Imádtam minden percét. Egy kicsit félelmetes helyzet is volt, a platón van egy - nem is tudom mi a funkciója -, szóval egy elég nagy fedett hely, valamiféle pihenőnek, vagy menedék helynek gondolom, nyitott ugyan, de tető van rajta meg oldala is, gondolom esetleg vihar elől is odamennek nyáron, na mindegy is mi a rendeltetése, szóval ott pihentünk egy kicsit, persze ott is kínozott bennünket a szél, kifújta a lelkünket is és egy idő után azt vettük észre, hogy temeti be hóval a nyomainkat. Ha még ott dekkolunk egy negyed órát, teljesen eltűnik a nyomunk!!! úgyhogy siettünk visszafelé a védettebb helyre, a fák közé, ahol nem volt olyan viharos már az idő és a nyomunk is megmaradt. Ettől függetlenül nem cseréltem volna senkivel. Szerencsére nem fáztunk meg, az évek során azért megtanultunk minden körülményre alkalmazkodva öltözködni, a téli túrás dzseki és túrabakancs alap, a háta és a lába ne fázzon az embernek, bár amíg mozgásban vagyunk, nincs baj. Az igaz, hogy reggel kellett egy negyed óra, mire minden meleg cuccot magunkra szedtünk, a végén alig bírtam lehajolni bekötni a bakancsomat 😆😆

Esténként meg szánkóztunk. Elmentünk a felvonó alatti domboldalra, onnan lehetett lecsúszkálni, én csak egyszer jöttem le, de végig torkom szakadtából visítottam, úgyhogy nem próbálkoztam többször, de nagyon jól szórakoztunk a többieken, ahogy ők is visítottak időnként. Szerintem gyerekkoromban szánkóztam utoljára, na ott fagytam úgy össze lilára, mint itt esténként 😃de nem bántam ezt sem, a szálláson nagyon jó meleg volt, kiolvadtunk előbb-utóbb 😊

Nagyon furcsa volt, hogy ott még minden teljes karácsonyi pompában volt. A díszek, a kültéri fenyőfák feldíszítve és dekorok mindenütt.  Az ortodox karácsony jóval később van és akkor vasárnap volt náluk a vízkereszt ( vagy nem tudom ők hogy nevezik)

Harmadik nap már "lájtosra" vettük a figurát, csak elmentünk megnézni a szokásos kedvenc helyünket, a kolostorokat Barcánfalván. Megállapítottuk, hogy nyáron azért sokkal szebb...

A blogger felcserélte az időrendet a fotóknál, meg úgy összevissza is rakta az egészet, meg lehet ismétlődik némelyik...

A sípálya esti fényben 

Eddig ért a hó, az ösvényen nagyjából mindenütt ilyen volt ... 

A panzió oldalán lógott ez a jégcsap, életemben nem láttam ekkorát, legalább három méteres volt

csak hogy lásd a természet nagyságát, úgy közép tájon azok az apró pöttyök emberek, úton a platón lévő építményhez

ide érkezik a felvonó, lent a völgyben van Borsafüred

Nézd ott bal oldalt egy épület tetejét, addig van hóval! 

...jaaaa, és szervezzük  oda júniusra a rododendron virágzásra az utat, mikor az egész hegyoldal rózsaszínben pompázik...

(ez a fotó az internetről származik)