Nem is nagyon

... tudtam eddig írni róla, megviselt engem is, de még a férjemet is a dolog, pedig csak annyira vagyunk érintettek, hogy a szomszédban van. Tudtuk, hogy előbb utóbb ez lesz a vége, valahogy mégis zokon esett.

December elején új tulajdonosa lett a volt drága, öreg szomszédunk portájának. Mondtam a férjemnek, figyeld meg, karácsonyig letakarítják a telket! Mondja a férjem, ááá, dehogy! Ismerjük is az illetőt, építési vállalkozó, társasházakat, sorházakat épít. Mondta, hogy csak valamikor nyáron kezd hozzá, mert a többi projektje lefoglalja.  Örülgettünk a párommal, lesz még egy békés fél évünk... Erre fel rá egy hétre óriási markolók, munkagépek jelentek meg. Aztán ahogy a szemünk előtt tűnt el mindaz, ami kedves emberekhez fűződött. Fizikai fájdalmat éreztem, mikor dobálták a házban lévő cuccokat, amit nem vittek már el a lányáék, sáros bakancsokkal járkáltak ki-be, de hát már mire is vigyáztak volna? amit csak mi tudtunk, milyen kis 'patika' ház volt kívül belül, tiszta, rendes volt mindig is a két öreg és látni végig, ahogy egy élet munkáját széttiporják, ahogy a gép belemar az egyébként nagyon rendben tartott kis házba {két évvel a halála előtt, 90 évesen még körbefestette falat, stáblont cirka 2 millió forintért neki egy (szerintünk csaló) vállalkozó} , ahogy kb. negyed óra alatt pusztították ki a húsz éves, 10 méter magas cseresznyefát, pillanat alatt az öreg, de termő körte, kajszi és szilvafát, ahogy könyörtelenül tépték ki a csemege szőlők sorait... hát mintha minket (is) tépdestek volna. Nagyon sajnáltuk, én időnként pityeregtem is miatta. Sirattam azt a 35 évet, ami mögöttünk volt meg ami a kis öreghez kötött minket. A férjem csak azt mondta: a világon semmit nem tehetünk és örüljünk, hogy 35 évig béke volt mellettünk, körülöttünk. Az idilli, sok fás, bokros, virágos sok madaras porta miatt is. Az öregnek volt egy műhelye, abban volt egy sok-sok éve visszatérő fecskepár fészke, már februárban nyitva tartotta az ablakot rajta, ha majd jönnek a fecskék, tudjanak bemenni, na azt már hiába keresik tavasszal, mikor visszatérnek, nem ülnek és csicseregnek a ház villanydrótján többé, ahogy a kis rozsdafarkú sem találja a fészkét a melléképület stáblondeszkája/eresze alatt és a rigók sem a kisházra felfutó medoc szőlő indái között. Bő egy hét alatt szó szerint a földdel tették egyenlővé... 

Három lakásos sorházat húz fel rá a kivitelező, ahol eddig egy ház volt. Minket teljesen letakar majd, hisz 5-6 méterre lesz a mi házunktól. Eltűnik a téli, alacsonyan járó napsütés az étkezőnkből, a nappalinkból, ami a fényszegény téli hónapokban nagyon sokat jelentett, még fűtés szempontjából is. Nem tehetünk semmit... Az, hogy milyen új szomszédok lesznek, az meg majd elválik....de ez már a mi bajunk. Vannak sokkal nagyobb problémák, tudom. Már több, mint egy hónap távlatából rezignált vagyok ebben a témában. Megváltozhatatlan. 

Ez lett az egykor takaros, nagyon szép kis porta helyén, sarokban még egy nagy kupac fahulladékkal

(A zárt blogba teszek fel a kis házról fotót)