Azért

... még így, évtizedek múltán is meg tud zökkenteni az, amikor rég meghalt kicsi lányom sírjához megyünk a temetőbe. Most lenne 15-én a születésnapja.

Máig előttem van kicsi teste, ahogy az inkubátorban fekszik csövekkel tele. Sűrű, fekete haja, pici kis talpacskája, csepp testére még a legkisebb pelus is nagy volt. Két napos császározott hasammal vonszoltam el magam a szülészetről a gyermekklinikára, ahol nagy szájhúzogatások árán engedtek be bennünket a férjemmel. Akkoriban még nem volt ennyire lazán kezelve a baba-mama dolgok sem, nem engedték, hogy a kicsi egy szobába legyen az anyukával. Emlékszem a kínra, mikor hozták a többieknek a babájukat 3 óránként, csak nekem nem... én meg egyedül, tehetetlenül, befelé ordítva a fájdalomtól, bánattól, hogy nem lehet velem a gyermekem. Megölő ellenségemnek nem kívánnám azt az érzést. Aztán mikor hazakerültem, telefonunk sem volt, az utca végére mentem a telefonfülkébe, érdeklődni a gyermekemről, mert nem lehetett bemenni, koraszülött részlegen volt, sok kicsi baba közt az inkubátorokban. Elmondhatatlanul fájt, hogy soha nem tarthattam a karomban. Életének 3 hete alatt háromszor láthattam, a háromból egy már az volt, mikor a kicsi, hófehér koporsóban megsimogattam pici, békés arcocskáját. (úristen, ezt soha nem lehet elfelejteni... 😭😭) 

Megkérdezték mikor angyalka lett, hogy el akarjuk e temetni vagy a klinikán hagyjuk? Nem is értettük a kérdést, de biztos van/volt olyan, aki otthagyta. Mi nem tudtuk volna megtenni, ha 3 hétig is, de a miénk volt, én hordtam a szívem alatt 33 hétig, a mi vérünk folyt az ereiben. Egyszer azt mondta egy ismerősöm, ő azért született/jött a földre, mert az volt a feladata, hogy a testvéreinek előkészítse az utat, hogy velük már minden rendben legyen. És teljesítette a feladatát, mert spontán szüléssel, makkegészségesen jöttek világra a hugocskái.

Az biztos, hogy amíg mi élünk és ki bírunk menni a temetőbe, a sírja gondozva lesz, az emléke meg örökké velünk, a szívünkben él.

Bocsánat, hogy szomorú dolgokkal jöttem mostanában, de ez is hozzám tartozik.... 

Öt, azaz 5

 ...kőkemény hét után, ezermillió tonnás kő esett le a lelkemről, szívemről. Ma végre jól alszom öt hét után, nem vergődöm át az éjszakát tépelődve, "mi lesz ha..." és sírva ájulni be reggel felé az alvásba, mikor már majdnem kelni kellett, hogy aztán zombiként teljenek a napjaim. Megtanított sok mindenre ez az öt hét, nem mondom, hogy erőssé tett, mert nem. Jól vagyok, az a lényeg.  Lezárom ezeket a napokat magamban. Túl vagyok rajta. Sok(k) volt.

Nem akarok szeretnék róla beszélni többet.

 

Vigaszként, nekem

 „A síkság boldog fénye villog, a fű virít, a lomb susog. - Ember! ne félj! tudja a titkot a természet és mosolyog.” 

 Victor Hugo

Olvastam valahol

hogy az elmentett receptek 95%-át soha senki nem csinálja meg. Na én dettó. Mikor elém kerül egy reels videó isteni finomnak látszó receptekkel, hát simán lementem és.... el is felejtem🫣🤭 bár a múltkori cukkinis/sajtos ropogós lepényt vagy mit, megcsináltam és jó is volt. Ráadásul még a zember is bombáz receptekkel😆 amiért mondom is a magamét neki. 

Most mégis az ő javaslatára készítettem el egy nagyon egyszerű almás mittudoménmit, ami olyan finom volt, hogy biztos megcsinálom máskor is. Borsóleveshez kiváló volt másodiknak.

Lehet "elcsépelt"

 

... idézet már, nem baj, nekem akkor is szép. 

"A Nyár megállt, és felemelte halkan a fejét.

Szomorúan a fákra nézett,

megtörölte két könnyes szemét és ment tovább.

A bükkök ajkán elhalt a beszéd.

Szél megtorpant. Madár elhallgatott.

Csak a patak szíve zakatolt

nyugtalanul, rémülve, akadozva.

A Nyár ment át az erdőn,

s amerre elhaladt:

a néma erdő döbbent katonái

tisztelegve álltak sorfalat."

Wass Albert - A nyár ment át az erdőn."

Ahogy nem csináltam a kertben hetek óta semmit, most úgy belelendültem, mintha a sarkamban lenne a tél 🤭 öt óra után megyek csak ki, de még akkor is meleg van, még a hajam száláról is csorog a víz. Tegnap teljes erőből kellett a kiskapát belevágni a földbe, annyira száraz volt. Állandóan azt motyogom magamban: kész csoda, hogy egyáltalán megél benne valami😒 aztán éjfél körül olyan csitt-csatt vihar lett, hogy csak néztünk. Csak itt, csak nekünk Debrecen és környéke ☺️ pont álltam az ablaknál, akkora villám (lecsapó) volt és rögtön a dörgés, hogy a szoba közepéig ugrottam. Utána nem sokkal még egy... Félelmetes volt. Az egésznek az a lényege, hogy esett 12 mm eső 😍a 24. óra legutolsó percében jött. Fullasztó száraz, poros volt már a levegő.

Most jöttem haza a városból, fél 10-kor már úsztam az izzadságtól, de láttam nem csak én, törölgette magát jó pár ember 🥵 annyi pozitívum van, hogy jóval rövidebbek a nappalok, hamarabb hosszabbodnak az árnyékok hátul az udvarban és éjszakára kicsit frissül az idő.

Ezt már csak olyan őszi vegyesnek mondom, mármint a most nyíló virágokat☺️ami bírja még ezt a rettenet időjárást. 

Magától nőtt, kint a járda mellett, nagyon jó illata van. Többet ér bármilyen vásárolt virágtól, szívós és gyönyörű. 

Élet

Azt vettem észre, ahogy öregszem, egyre jobban kapaszkodok a szeretteimbe. Mindig is féltettem a családom tagjait, most ha lehet még nagyobb gondoskodással vigyázok rájuk, óvom őket. Mondjuk a gyerekeim messze vannak, őket a távolból szeretgetem, időnként két- két és fél órás videóbeszélgetéssel pótoljuk a hiányukat. 

Féltem a páromat, történtek rossz dolgok velünk, azóta is megvan a rettegés bennem. Együtt megyünk mindenhová (bár túrázni nélkülem ment el a múlt héten, de hát azért nem fogom visszatartani, mert én nem bírok menni...) közös programokat szervezünk (meccsre sem megyek 😆) és még mindig, évtizedek után is jól érezzük magunkat egymás társaságában. Tegnap a klinikáról jöttem ki éppen, rám írt messengeren: mit szólnál hozzá, ha eléd mennék? Úgyhogy megvártam a régi Városháza előtt és együtt mentünk haza☺️ 

A neten találtam, de nagyon illik ránk ez az írás:

"És amikor öregek leszünk, és azt mondod majd nekem: "Hogy kerültünk ide együtt?

Válaszolok neked: Mert kiabálás helyett beszélgetünk. A menekülés helyett megoldásokat kerestünk. Mert minden és semmi kettőnkről szólt, mert együtt sírunk és nevetünk. Mert egy nap megígértük egymásnak, hogy mindig ott leszünk jóban rosszban és főleg azért, mert idővel a szeretet egyre nagyobb lett, soha el nem haló ragaszkodás formájában... "

Ha már érzelmekről beszélek/írok, de biztos említettem már máskor is:  ott vannak a tesómék. Mindig is nagyon jó volt a kapcsolatunk, de mióta elmentek a Minden Élők útján a szüleink, még jobban ragaszkodunk egymáshoz. Rendszeresen beszélünk telefonon, mindig ott folytatjuk ahol abbahagytuk. Tudunk örülni, ha a másiknak jól sikerült valami, segítjük egymást, ha ne adj' Isten valami baj van, aggódunk a másikért, ha beteg. Nagyon szeretem őket és tudom, érzem, hogy ők is minket. A két fiú (tesóm meg a férjem) első perctől fogva egy húron pendültek, lévén szakmabeliek is, de a világképük, a látásmódjuk, a nézeteik, a családszeretetük... szóval minden ugyanaz. A sógornőm meg olyan, mintha testvérem lenne. Mikor az én szüleim sok év különbséggel leestek a lábukról, olyan szeretettel, gondoskodással vette  őket körül, hogy én magam sem tettem volna jobban. Mikor megköszöntem neki (ezerszer) mindazt, amit tett értük, annyit mondott csak a maga természetes, egyszerű módján: egy család vagyunk. Sokszor alig várom, hogy hazamenjünk hozzájuk és beszélgessünk. Semmi nagy vágyam nincs már ezen a világon, csak az, soha semmi baja ne legyen mindazoknak, akik az életem kincsei, részei. Amit még ezenkívül ad a Teremtő, az már ajándék. 

Ma

... elmentünk a Farmer expora, az Agrártudományi Egyetem területén van/volt. Valamikor nagyon régen voltunk utoljára, még kicsik voltak a gyerekek. Jól elbámészkodtunk ott, vettünk hajdina mézet, ( hajdina méz másik neve: pohánkaméz. Ez a méz sötét színű, jellegzetes, erőteljes, enyhén diós, malátás ízű és illatú. Kiemelkedő antioxidáns- és ásványianyagtartalma miatt kedvelt a mézek között, különösen az érrendszeri problémák, a sejtvédelem és az immunrendszer támogatása terén)meg érmelléki vegyes mézet. 

Meg vettünk különböző ízesítésű tormát meg zakuszkát. Még az a szerencse, hogy azt mondtam: semmit nem vásárolunk... Jól elfáradtam a toporgástól, mert azért mindent nézzünk már meg, ha ott vagyunk. Imádtam az apró pipiket, kiskacsákat, persze hogy a gyerekkorom jutott egyből eszembe. Mindig volt kiscsibe, Nagymamám ültetett kotlóst, 20-25 tojást raktak alájuk, attól függött mekkora volt a tyúk. Nagy vesszőkosarat teleraktak szalmàval, a mélyedésbe szépen belepakolták a tojást és mehetett rá a tyúkocska. Befőttes üvegben raktak elé vizet meg kukoricát, de emlékeim szerint nem nagyon ettek akkor a tyúkanyók. Mindig nagy izgalomban volt Nagyim, hogy vajon hány fog kikelni és hány fullad bele (így mondták) Aztán azok az aprócska kis pelyhes csodák, óh, de szerettem! Kezembe fogtam és beszéltem hozzá, odatartottam az arcomhoz a kis puha testüket, imádtam! Ugyanúgy a kislibákat, kiskacsákat is😍 ahogy nőttek a kacsák, libák, nekem kellett csalánt (akkor úgy mondtuk: csilánt) szedni, Nagymama összevágta apróra, összekeverte darával, kicsit megvizezte, nahát! úgy ették majd megfulladtak tőle. Estére meg én voltam a libapásztor lány 🫣🫣🤭 kihajtottuk a libákat az árokpartra és vigyázni kellett rájuk, hogy ne menjenek ki az utcára. Úgy szerettem nézni, ahogy teleették magukat, a begyük féloldalra hajlott, szó szerint nyakig jóllaktak. Amikor behajtottam őket, le kellett takarítani a járdát, mert ugye a liba nem nézte hová piszkol. Nem éreztem tehernek ezt a pásztorkodást, mert estére már kiültek a felnőttek is a lócára és hallgattam miről beszélgetnek ☺️ utána meg játszottunk az utcabeli gyerekekkel. 

Szóval élmény volt látni rengeteg szép állatot: kecskék, birkák, tehenek, lovak, gyönyörű szürkemarhák, különleges csirkék, libák, kacsák. Sok fajta mezőgazdasági gépcsodát irtó sok millióért, némelyikről azt sem tudtuk mire való 🤭

Eleinte nem is akartam menni, de végül nem bántam meg, egy csomó ismerőssel is találkoztunk, kicsi ez a város 😆

Egy kis részlet az Agrárról. Szép annak az egyetemnek a parkja. 

Kis picike, nagyon szomorúan feküdt ott

Szürkemarha növendékek

Annyira szép kis pofájuk van😍

A kendermagos pipik, Nagymamám imádta ezt a fajtát 

Mérges pulyka, gyerekként direkt bosszantottam otthon, hogy felfújja magát 🤭a húsát nem szerettem, ma sem... 

 

❤️

❤️

... Ez már az új Városháza előtti park virágai

Nagyon szép most. 

Láttam ma

... egy képet, egy megrágott kenyér van rajta. Na, (megint, újra, megunhatatlanul) megelvenedett a múlt. Az én gyerekkoromban csak 2 kg-os kenyér volt, fehér vagy barna. A közelünkben volt egy kisbolt, az utcában szájról szájra terjedt, ha megjött a kenyér. Nosza, Nagymamám kezembe nyomta a kiszámított forintokat és usgyi! rohanás (nyáron mezítláb!) a boltba, mert elkapkodták, ha nem voltunk ügyesek. Még papír sem volt rá, úgy fogtuk a kezünkbe. Nem kellett sokat menni hazáig, de addig biztos, hogy végigrágtam az oldalát. Eleinte megszidtak érte, de soha nem bántottak, egy idő után magamtól leszoktam róla. Friss, ropogós kenyér volt, máig érzem, ahogy beleharapok... Arról már nem is beszélek, hogy milyen volt abból szelni egy nagy karéj kenyeret, megkenve zsírral, rá az éppen csak kinőtt új hagyma szárat, piros paprikával megszórva és teli szájjal ettük az árok parton. Vagy a házi szilvalekváros kenyeret...a cukros - zsíros kenyeret... 🫣🫣😆vagy a vizes cukros kenyeret. Istenem, ma már nem enném meg ez utóbbiakat, de akkor nagyon szerettük, az utcabeli gyerekekkel együtt. Jó volt...

Ez ma

... kegyetlenül hazavágott... Nem tudtam menni erre az útra és ezer dolog megütött: a múló idő, a tehetetlenség, a fájdalom, a hiányérzet, a kilátástalanság, a bizonytalanság, a félelem... Minden. És fáj, elszomorít, letargiába nyom. 

 

(ezért kár volt visszatérnem a blogvilágba...) 

Egészséges

... irigységgel néztem Ágnesnél a hófehér phlox-ját, nem tudom hányszor vettem/kaptam már, minden helyet kipróbáltam vele és nem maradt meg, csak sínylődött. Ami volt egy szép rózsaszín, azt meg nem kirágta egy pajor most nemrégen ? Olyan pipa voltam, ezer más van mellette, de nem, neki az én csucsujgatott phloxom kellett. Kiástam, meg is találtam a kis rohadékot, nem lett már gondja a jövőjére... Na, mindegy, ahogy Ágnes is mondta: örüljünk az összes többi nyíló virágnak, és milyen igaza van! 

Megszámlálhatatlan virág /bimbó van rajta 

Káoszos, de így szeretem! 

Imádom ❤️ az idén kevesebb lett, mint tavaly 

Fáradhatatlanul virágzik

Úgy szeretem, hogy ilyen dzsumbujos

Ez a szín... 😍❤️

Imádom ❤️

Ma lefotóztam annak a hatalmas fának a törzsét, amiről írtam, hogy három felé hasadt a július eleji nagy viharban. Még csak most vágták ki a héten teljesen, látszik, hogy makkegészséges volt és pusztulnia kellett. Így még jobban sajnálom, annyira üres ott az a rész, hiányzik. Beszéltük a szomszédsággal, minimum 50 éves fa tűnt el így . Mi 35 éve lakunk a környéken, már akkor sem volt kicsi fa. Az, aki előtt állt ez az óriás, bele van betegedve, a nagymamája ültette anno, a Nagyerdőről hozták a csemetét.

Tegnap este kerteztem egy kicsit, ettől az esős(ebb) időtől az elmúlt 5 év összes szúnyogja kikelt és abból a 98%-a engem zabált. Ezek már nem is csípnek, harapnak. Nem tudom milyen szúnyogok/bogarak/rovarok ezek, de a férjemen hetekig meglátszik egy-egy csípés. Űrlények szerintem, álcázva🤔🤭🫣