... meg tulajdonképpen a jövőhöz is:
"Ne tegyünk úgy, mintha nem láttuk volna előre.
Az idei nyár már nem évszak, hanem figyelmeztetés. Egyik nap izzó, harmincnyolc fokos beton, másnap szürke szélrohamok, tízfokos zuhanással. A természet nem bolondult meg – csak jelez. Mi vagyunk azok, akiknek a fülében évek óta ott zúg az előrejelzés, de valahogy még mindig nem halljuk meg.
Ez nem hirtelen jött. Ezt megmondták. Kutatók, aktivisták, nagymamák, pásztorok, halászok. Aki figyelt, az tudta. Csak mi, a „fejlett világ”, voltunk túl elfoglaltak ahhoz, hogy észrevegyük, hogy a bolygó nem partnerként, hanem egyre inkább páciensként viselkedik.
A korallzátonyok újraéledtek, amikor békén hagytuk őket. A bálnák száma nőtt, amikor nem vadásztunk rájuk. A COVID-időszakban a levegő megtisztult, amikor leállt a repülés. Nem csodák voltak ezek. Csak egy pillanat, amikor visszaléptünk – és a Föld lélegzetet vehetett.
Régen jobban együtt éltünk a természettel. Tudtuk, mikor vetni, mikor pihenni. Nem hívtuk klímaválságnak, csak megértettük: ha nem figyelsz a vízre, a szélre, a fára, akkor nem jön a termés, nem marad élet. Most tudományos szavakat használunk arra, amit a nagyszüleink éreztek.
De ma, a hőségriadók és özönvizek között, még mindig kiskapukat keresünk. Még mindig meg akarjuk úszni. Még mindig hisszük, hogy az utolsó pillanat után is lesz még egy pillanat.
Pedig a természet nem haragszik. Nem bosszút áll. Nem moralizál. Csak visszaveszi, ami az övé. Mi vagyunk azok, akik siratják, ami eltűnik – mert mi adtunk nevet a madaraknak, legendát a fáknak, mesét a havazásnak.
Ezért hát ne tegyünk úgy, mintha nem láttuk volna előre. Láttuk. Hallottuk. Tudtuk. És mégis mentünk tovább.
Most nem az a kérdés, ki a hibás. Hanem hogy maradt-e bennünk annyi méltóság, hogy legalább ne tagadjuk le, amit teszünk.
És talán még annyi csend is akad bennünk, hogy visszahalljuk, ahogy a Föld még mindig beszél."
(sajnos nem mentettem el, hogy ki írta ezt a szöveget 😒)
Lefotóztam azt a gyönyörű nagy fát, ami három részre hasadt. Nagyon sajnálom, azt már biztos, hogy teljesen ki kell vágni, mert életveszélyes.
Még kora este a férjem kiballagott egy fűrésszel, levágta a szilfáról lehasadt hatalmas ágról a kisebb részeket, kipakoltuk az út szélére, utána behúztuk a törzset is a padka mellé, így már kb. egy órai munkával, járhatóvá tettük az utcánkat. A tűzoltóság ki tudja mikorra ért volna ide... Kint voltunk előtte az utcán, figyeltük, volt mikor három - négy autó is ott állt, hátha magától elugrik az a nagy ág, de egy sem mászott volna ki a kocsijából, hogy na! fogjunk össze és úgy már hátha el tudjuk rángatni az útból. Inkább megfordultak és elmentek. Ezért csináltuk meg mi és a gyűrű sem esett le az ujjunkról.
