Portugália

 Naplemente az óceán felett. 

Zene és tartalma

 "Egy életen át hajtod a pénzt, 

hogy elérhesd vele a szabadságot,

s közben észre sem veszed, 

hogy feláldozod érte: a szabadságod!"

Music: Jeremy Buck - Turn my ship around

Hová szalad/siet

... minden és mindenki?

Az utazási iroda, akivel voltunk két éve Canarian, küldi azóta is a hírlevelet. Jön ma az email, hogy csak most, csak nekem, de ragadjam meg a lehetőséget, foglaljak 2025-ös év nyarára utazást, rendkívül kedvező áron. Egy az, hogy soha nem foglaltam ilyen nagyon távoli időpontra utazást, még hónapokkal előtte sem nagyon, a két évvel ezelőttit is másfél hónappal előtte szerveztem le. A másik, a nagy beharangozott árengedmény semmivel nem volt kevesebb, mint mikor last minute utat kínálnak, s ott is van minimum egy hónap átfutási idő. Még hogy jövő nyárra...!? 🤔 Ebben a korban azt sem tudja az ember, mi lesz egy hét /holnap/egy óra múlva, nem hogy jövő nyáron. Ez nem pesszimizmus, ez csak józanul gondolkodás.

Na, amiről most írtam, ez legyen mindenkinek a legnagyobb gondja...

Színesedik a város is lassan. 

Még vagy két hét és elkezdik felrakni az adventi fényeket. Ahogy ezt a gondolatot leírtam, belegondoltam: Úúúristen! 😯😯 Hihetetlen. 

Most

... egy kicsi szünet. Igaz nem sok embernél oszt-szoroz, hogy van szünet vagy nincs 🫣😆

Sziasztok 🤗

Kérdezi

 ...valamelyik nap a Testvérem, hogy vegyen nekünk almát? majd mentegetőzve hozzáteszi, valószínűleg emelt az áron az illető, akitől veszi a faluban, azt mondja, biztos lesz 200 ft/kg. 

Mondtam neki, figyelj csak ide! tudod mennyiért vettem pár napja a piacon? fajtától függően 550-600 ft/kg (de a zöme inkább 600)és mentegetőzve mondod, hogy ennyi meg ennyibe fog kerülni? 

Ez van egyébként, meséli a tesóm, hogy most jó ára (?)van a léalmának is, 80 ft/kg-ért veszik, érted már ennek is hogy örülnek a termelők, az étkezési almát meg 200 ft körüli áron veszik át...és adják tovább a nagybani piacosoknak azok meg tovább az eladóknak és mire a vevőhöz kerül így lesz belőle 600 ft-os alma.

Hol van már az, mikor térdig jártunk az almában otthon???? nekünk is volt 80 fa a kertben, a tesómnak is 700 fája volt, kalákában szedtük a rokonokkal együtt, óriási nevetések, nagy kajálások közepette, szebbnél szebb almákat csomagoltuk a ládákba, ment a vagonokba és vitték ki az egészet az oroszokhoz. Még tavaly az Anya kertjéből hozhattunk, szedtünk magunknak, mára már az a forrás is megszűnt, másé lett...nekem mindig a gyerekkoromat, a falumat juttatja eszembe, az almaszedéseket, az almavirágzást tavasszal, szóval a legkedvesebb gyümölcsöm, ami létezik számomra. Ilyenkor az egész falu almaillatú volt, minden háznál ott sorakoztak a kertben a fák. Aztán kiöregedtek/kiszáradtak, nem telepítettek újakat, nem érte meg méregdrága szerekkel permetezni, ha nem permetezték tönkrement az egyre több fajta betegségtől, csak hullóalmának tudták eladni, abból meg nem volt senkinek semmi haszna. Sorban vágták ki, az Anyukám kertjében is összevissza vagy 10 fa maradt...

Úgyhogy mondtam a drága Testvéremnek, vegyél csak nyugodtan nekünk is, bőven megéri az árát, ráadásul tudom, hogy mindig szép almája van az illetőnek, évek óta tőle veszi. Én ilyenkor szeretem a legjobban, mikor még az a hersegő/ropogós húsa van, megcsordul belőle a lé, ahogy esszük, húúú de szeretem. Később már jóval kevesebbet eszek belőle, de szerencsére a férjem pusztítja minden évszakban.

Estére megyünk étterembe, ünnepi vacsorára, születésnapot ünneplünk - nem az enyémet! :)

Olyan szomorúan

 

...nézem mi történik most Európában. Az árvízi helyzetre gondolok, még nézni is rossz a videókat, fotókat a helyszínekről. Romániában is - borzasztó - olvastam, hogy éjszaka ment rájuk a víz, semmit nem tudtak menteni, pár óra alatt elmerültek a házak, mindenük odaveszett. Bele sem tud gondolni az ember min mennek keresztül, (én belepusztulnék a bánatba) semmi nem maradt nekik, a nulláról újra kezdeni, láttam idős embereket a romok mellett, mi reménye marad, miből építi újjá a házát, remélhetőleg azért kapnak segítséget.

 Más. Biztos sokan láttátok, olvastátok mennyi kisfecske pusztult el a hidegtől, az esőtől, az éhezéstől. Szívem szakad értük, de oly tehetetlen az ember ilyenkor (is). Több ezer kismadár már nem repül sehová sem... :(((( Mi nem láttunk itt a környékünkön fecskét, ők már biztos elmentek, ezek a madárkák szerintem az északibb országokból jöttek (lengyel, cseh, szlovák) és itt pihentek volna, de hát ez az időjárás közbeszólt. Rettenetesen sajnálom őket.

Végül nálunk kb. 65 mm eső esett, hát most azt mondom, nagyon kellett, ez már elszivárgott szerintem egy méter mélységbe is (nem értek hozzá)  de az biztos: a felső réteg jól átázott.

Még nem gyújtottunk be, kazánt főleg nem, ha szükség lesz rá a hűtő-fűtő klímát üzemeljük be, meg tavaly a padlóburkolás alá tettünk elektromos fűtőszőnyeget, legfeljebb azokat kapcsoljuk be, reméljük azért még lesz langymeleg őszi idő, az én időm, a vénasszonyok nyara :)))

Sóvárogva

... néztük tegnap az ország többi részét, gyakorlatilag már mindenütt esett az eső, csak Hajdú-Biharban nem. Már azt hittük megfojt minket a por, a városnak híresen rossz a levegője mindig, "teknőben" vagyunk. Aztán az éjszaka csepergett meg napközben is összesen 10 mm. Régen éreztem ezt a frissességet, mint ma. A megkönnyebbülés, hogy nincs már a hőség (itt még hétfőn is 30 fok volt) és hogy kapott egy kis esőt ez a végtelenül kiszáradt föld. Tegnap jött egy ismerősöm írisz rizómákért, nem tudtam az asót belevágni a földbe. Ha nem magam látom, nem hiszem el: ma délutánra az udvaron a fű már nem olyan nagy területen sárga /száraz, mint pld. tegnap reggel. Életre kelt. Azért óriási különbség lesz az elmúlt hétvége és az előttünk álló szombat, vasárnap között. Vasárnap barátokkal bográcsoztunk, de majd meggyulladtunk még a melegtől, most meg lesz vagy 14-15 fok, + sok eső, viharos szél. Szerencsére most nem megyünk semmilyen túrára (majd jövő hétvégén), marad a bezárkózás, most az eső miatt. Nem baj, időnk, mint a tenger.

(fotók az internetről) 

Ideje

 Megyek… suttogja a nyár…🌞☀️🌻

Ideje már… mondja az ősz! 🍂🍁🎃

Szeptember

 Áprily Lajos: Szeptemberi ég

Ó, szilvát s szőlőfürtöt érlelő,

gyönyörűséges, fényes őszelő,

eged vén szívből is kedvet csihol!

Már napok óta nem láttam sehol

egy cigaretta-füstnyi felleget,

csak ezt a makulátlan csudakéket.

Rengetegek legszebb szajkóiból

valaki minden kék tollat kitépett,

s bekárpitozta velük az eget.

Ma vendégeink jönnek, a túrás barátaink. Kint bográcsozunk majd, csülökpörkölt készül. 14-en leszünk, garantáltan nem fogunk unatkozni. 😍egyébként sem szoktunk☺️

Milyen

... is már az élet?!.. Még augusztus 18 -án köszönti az Ilonàkat a "kéken" most meg róla szól a hír az oldalon, hogy szeptember elején meghalt. Falumbéli volt. Isten adjon neki örök nyugodalmat. 

  Annyira sajnálom 😥 nagyon mellbevág mindig az ilyen hír, emlékeztet rá, hogy rólam is bármikor ugyanúgy lehet egy hasonló közlemény...

... bár én megtiltottam a hozzátartozóimnak, hogy bárhol, bármilyen formában hírt adjanak, ha megtörténik az, ami mindenkinek eljön, aki egyszer megszületik. Csendben, hír és felhajtás nélkül, a legeslegszűkebb családi körben, csak az én drága családom és a testvéremék lehetnek ott, mikor a hegyekben szétszórják a hamvaimat. Már megmondtam a helyet is, hogy hol....

Néztem

... tegnap az iskolás fiatalokat a városban, nem tudom mi volt, de az az érzésem támadt, hogy minden sulis gyerek az utcán van.

Szóval nézem, hogy milyen divatosan öltözködnek és már attól szép mindegyik gyerek, hogy fiatalok. Persze eszembe jutott az én középiskolás, kollégista időszakom (valamikor időszámításunk előtt 254-ben....😆) arra a 4 évre mindig szívesen emlékszem vissza, nagyon szerettem, akkor szakadtam el először a szülői háztól, akkor tanultam meg az önálló életet és nagyon jót tett nekem.

A fiatalok divatos holmi témára visszatérve. Mai szemmel nézve irtó kevés cuccom volt. Nem jártam rongyokban s akkoriban valahogy nem is éreztem a hiányát semminek. Minden évszakra volt egy cipő /csizma/szandál, volt egy papucs, tornacipő, jaaa egy "ünneplő" félcipő és ennyi. Volt az iskolai egyenruhám, szoknyát akkoriban nem is nagyon hordtam, menőbb volt a nadrág. Super Rifle farmer, Istenem! mikor Anyukámék megleptek vele, magamon kívül voltam az örömtől, eltalálta a méretet is, nagyon csinos volt, na utána éjjel nappal azt hordtam, szó szerint rongyosra használtam. Kabátom csak egy téli és egy átmeneti volt, majd már később varratunk egy fekete kordbársony, kapucnis dzseki szerűséget, akkor volt a "fekete korszakom", fekete barsonynadrág, pulóver, dzseki. Nagymamám haragudott érte, mindig mondta: na, már megint a "jordig" ruha van rajtad? Nem tudom mit jelentett a jordig, talán ördög? Arra tippelek, akkor meg sem kérdeztem tőle, hogy mi az, tudtam/éreztem, hogy negatív jelentése van😆

Mikor koliba kerültem, sok mindent be kellett vásárolni Anyukámnak. Akkor lett életemben először komplett melegítő szettem, mi csak úgy hívtuk akkoriban: mackó felső/alsó 😆 gyönyörűnek láttam, nagyon menő volt a búzakék színével és oldalt két sárga csík futott a nadrág szárán és az ujján is. Nagyon sokáig megvolt, sok évig tudtam használni suli után is. Akkor kaptam új pizsamákat is, az otthoni kis kopottakat nem hozhattam a koliba. Iskolaköpenyt kettőt, hogy legyen váltó is. Egy-két pulóver még. Belegondolva nagyon sokat költhettek rám akkoriban Anyukámék, soha nem vetett fel bennünket a pénz, de nekünk megadtak mindent, amire szükségünk volt.

Még akkor is, ha fél szekrénybe belefért az összes cuccom, gazdag voltam, nagyon gazdag. Nem cseréltem volna senkivel, pedig akkor is volt már a szülők által megteremtett anyagi különbség a gyerekeknél még ott a koliban is, de mint kolisok egyformák voltunk, senki nem éreztette a másikkal, hogy neked kevesebb/több van.

Jók voltak azok az évek. 

Fotó az internetről 

Vajon

... csak én vagyok ilyen mindenen kiakadós?

Találkoztam egy régi ismerőssel, kicsit szóba elegyedtünk. Nem nagyon szeretem a stílusát, eszméletlenül tud affektálni, úgy beszél, mintha II. Katalin orosz cárnő lenne, pedig tudom, hogy ugyanúgy egy kis faluból jött, mint én.  Meséli, reggelente 10 percig köröz az óvoda körül, mire parkolóhelyet talál. Rendesen meghökkentem, mert tudom, hogy ahol lakik, iskola, óvoda kb. 300 méterre van hozzájuk. És milyen tragédia, ezt eljátsza az iskolánál is, mert a másik gyereket meg oda kell vinni, csak ellenkező irányba. Érted, nem tud gyalogolni 300 métert , autókázik inkább, mert villogni kell a böhöm nagy BMW terepjáróval. Jaaa, és  nem azért megy autóval, mert utána rohan a munkahelyre, neeem dehogy! ugyanis nem dolgozik. 

Sajnálom szegényt, komolyan...sz@r egy élete lehet... 

Mindig szeretni fogom

 ...ezt az írást. Ezer és egy éve volt, hogy gyerekként, mikor először olvastam, megsirattam. Most elém hozta a net világa és olyan nagyon jó volt újra olvasni.

Móra Ferenc: A KIS BICE-BÓCA

Úgy emlékszem arra a napra, mikor a kis bice-bóca először kocogott be az iskolánkba, mintha tegnap lett volna. Még csak ősz vége volt, de már porka havak szállingóztak a levegőben, és Habók Fügedi már téli órákat dudált a toronyból. Ez a Habók Fügedi toronyőr volt, s az iskolánk ablakából éppen oda lehetett látni az ajtajára. Nyáron láttuk is minden negyedórában, ahogy egy rettenetes nagy tülökkel kiállt a toronyerkély négy sarkára, és tudtára dudálta a világnak, hogy megint eltelt egy fertályóra. Télen azonban más törvénye volt a furfangos Habók Fügedinek. Ilyenkor csak reggel nyolckor végezte a hivatalát, de akkor egyfolytában eldudálta az egész napra valót. Igen becsületes tisztviselő volt az öreg, egy kürtszóval meg nem károsította volna a várost. Kilencvenhatszor fújt bele a tülökbe egymás után, s ehhez kellett körülbelül egy óra. Mivel pedig a szép tülökszótól egy álló óráig nem lehetett szót érteni az iskolában, Habók Fügedit igen sokra becsülte minden deákgyerek.

Azért nem volt szép, hogy a nagy Cintula éppen a kis bice-bóca napján árulkodott ellene. Fölágaskodott az utolsó padban, és billegette a két ujját.

- No, mi baj, Cintula? - nézett föl a tanító úr az írásból.

- Tanító úr, kérem, a toronyőr máma csak kilencvenötöt dudált.

A tanító úr nem jött ki a sodrából, mert hozzá volt már szokva a Cintula vásottságához. Csak a léniát vette a kezébe, és azzal odaballagott az utolsó padhoz.

- Hát csak kilencvenötöt?

- Igenis, annyit.

- Hát aztán hogy tudod te azt?

- Tanító úr, kérem szépen, megolvastam.

- Úgy? Hát ráértél? Mutasd az írásodat, kész-e már a dolgozatod.

Nem volt kész, de Cintulát nem olyan fából faragták, hogy ilyen kicsiségek zavarba hozták volna.

- Tanító úr, kérem szépen, még van egy kis híja - húzta a válla közé a fejét.

- Te Cintula, belefogtál te abba a föladatba?

- Tanító úr, kérem szépen, bele - mondta Cintula, s fölemelte mind a két mancsát. Könyökig tintás volt mind a tíz ujja.

- Na, látom, hogy dolgoztál. Hát most már olvasd föl szépen, amit írtál.

Cintula fölemelte a füzetet, és nagy hangon nekikezdett:

- Írjatok öt kötőszót. Első...

Itt aztán egyszerre megszakadt a szava, mintha ollóval vágták volna el.

- Éppen most akartam leírni az elsőt.

- Hát hadd hallom. Melyik lesz az első kötőszó?

- Hát... hát... izé... zsákmadzag - vágta ki Cintula elszántan.

Akkor a lénia fölemelkedett a tanító úr kezében, de mire lecsapott volna, csikordult az ajtó, és mindnyájan odanéztünk. A tanító úr is odanézett - Cintula megszabadult. A kis bice-bóca mindjárt jót tett, mikor először lépett az iskolánkba.

Velem egyidős fiúcska lehetett, lenhajú, búzavirágszemű.

Ezt ugyan csak később vettem észre, akkor csak azt láttam, hogy mind a két hóna alatt mankó van a gyereknek. Nem is annyira ment, mint inkább úgy odaugrált a tanító úr elé, mint a veréb. De szinte jól állt neki, olyan csinosan, vidáman ugrált.

- Mit akarsz, fiacskám? - kérdezte tőle a tanító úr barátságosan.

- Iskolába szeretnék járni - mondta bátran.

- Kicsit megkéstél, gyermekem.

- Most kerültem a városba, négy héttel ezelőtt.

Nekitámaszkodott a falnak, és írásokat szedett elő a zsebéből. Sok zsebe volt - csak most vettem észre, milyen rongyos a ruhája. Akárhová nyúlt, mindenütt zsebre talált.

- Itt vannak a bizonyítványaim. Három osztályt már elvégeztem.

A tanító úr belenézett az írásokba, aztán megcirógatta a gyerek fejét.

- Hát az édesapád mért nem jött fel veled?

A bice-bóca féloldalt szegte a fejét.

- Nincsen nekem se apám, se anyám. Elhaltak idegen városban. A nagyapám vett magához, ő idevalósi.

- Hogy hívják a nagyapádat?

- Küsmödi Kelemen.

- A Gergő Küsmödije, az öreg Maksus unokája - zsibongott végig az osztályon.

A tanító úr csöndet parancsolt, és azt kérdezte a gyerektől, hát az ő neve micsoda.

- Pálistók Peti.

De már erre a furcsa névre megint csak elcihegtük magunkat. A tanító úr is elmosolyodott.

- Éppen három embernek való neved van. Hol csinálok én most már neked helyet, mikor úgyis alig férünk?

Egyszerre szétterpeszkedtünk a padokban, hogy még kevesebb legyen a hely.

- Ide nem ül! Ide nem fér!

Pálistók Peti most zavarodott meg először.

Lesütötte a szemét, és összevissza gyurkálta a konya kalapját.

- Tudod mit, fiam? - szánta meg a tanító úr. - Kvártélyozd be magadat a kuckóba. Úgyis ott van ilyenkor a jó világ.

Nagy boglyakemencéje volt az iskolának, annak akkora kuckója, hogy bálozni lehetett volna benne. Az új deák odanézett, és szemmel láthatólag nekiörült.

- Ez nagyon jó lesz - mosolyodott el, és indult a kvártély felé nagy mankókopogással. Ott aztán meglapult, mint hernyó a levél alatt, és meg se mukkant az óra végéig. Akkor odakopogott a tanító úr elé, és engedelmet kért tőle arra, hogy őneki ne kelljen hazamenni délre. Nagy-messzire laknak, túl a városon, oda-vissza meg se lehetne tenni az utat délutánig még rendes lábú embernek se.

- Én pedig csak olyan bice-bóca vagyok - tette hozzá egy kicsit bánatos mosolygással.

- Maradni maradhatsz, fiam - mondta aggóskodva a tanító úr -, de hát enned is kellene ám valamit.

- Van mit ennem - sietett a bice-bóca a megnyugtatással.

Belenyúlt a ruhája egyik feslésébe, és kimarkolt belőle néhány szem kökényt. Egy szem elgurult, Cintula azt mindjárt fölkapta és beleharapott. El is fintorította a száját, úgy, hogy a füléig ért.

- Tanító úr, kérem, ez nem jó - jelentette olyan komolyan, mintha csak parancsba kapta volna, hogy mondjon véleményt a kökényről.

- Jó az - mosolyodott el a bice-bóca -, csak sok legyen belőle. A rigók is szeretik.

Tudtam azt én is, hogy a kökényt is meg lehet enni, ha megcsípi a dér. Valamikor még a malomházban egyszer egész kalappal kaptam Messzi Gyurkától. Egy-két szemet megkóstoltam belőle, de a színe jobban tetszett, mint az íze.

"No, én nem szeretnék kökényt ebédelni" - gondoltam magamban délben, mikor a tejbetáskalevesbe belemerítettem a kanalamat. S arra gondoltam akkor is, mikor a tündérke elejbém tolta a lekváros buktát. Kivettem egyet a tálból, és belecsúsztattam a ködmönzsebbe, azzal hónom alá csaptam a könyveimet, és húzódtam kifelé az ajtón nagy léhvel-pléhvel. Azt mondtam, énnekem most nagyon sietnem kell az iskolába.

Siettem is, hogy el ne hűljön a bukta, mire odaérek.

Persze az iskola körül most nem volt egy lélek se. Csöndesen nyitottam be az ajtót - hát a bice-bóca ott térdel a nagy tábla előtt - térdepelni könnyebb volt neki, mint állni -, és rajzol az aljára mindenféle furcsa talicskákat meg kis kocsikat. Úgy bele volt mélyedve a munkába, hogy észre se vett. Csak arra rezzent fel, mikor beültem a padba, és az megcsikordult alattam.

Hirtelen elmázolta a tenyerével a rajzokat, és visszasántikált a helyére, a kuckóba. Utána mentem, leültem a padkára, és odatettem kettőnk közé a buktát.

Nézte, nézte, de nem nyúlt hozzá, se nem szólt semmit. Közelebb toltam, de már akkor nem nézett oda. A képeket bámulta a falon.

Egészen a kezéhez toltam a buktát. Erre rám nézett, én meg megszólaltam:

- Ezt teneked hoztam. Bukta.

- Tudom - mosolyodott el, és mindjárt bele is harapott. - Szeretem.

- Ti is szoktatok buktát sütni?

- Itten nem szoktunk. Otthon anyáméknál szoktunk. Édesatyám a lekvárosát mindig kiharapta nekem, mert azt nem szerette.

Eszembe jutott, hogy a bice-bócának nincsen se apja, se anyja. Megkérdeztem tőle, mi volt az apja.

- Bányász volt, de már régen meghalt. Még akkor, mikor fölrobbant a bánya. Az nagyon nagy robbanás volt, egész a vasútig elhallatszott.

Megmondtam, hogy az én apám meg szűcs volt, és szerettem volna én is valami nevezeteset mondani róla. De csak annyit mondhattam, hogy a ködmönömet ő varrta.

- Szép ködmön - húzta végig rajta az ujját -, még szebb, mint a bányászoké. Én bányamérnök leszek. A mi bányánkban is volt egy bányamérnök, de az csak egy héten egyszer ment le a bányába.

Észre se vettük a nagy barátkozásban, hogy azalatt Veszkény Gyuszi is besompolygott az ajtón, és odaállt elébünk.

- Hoztam neked valamit - nyújtott át valami fehér papirosba csavargatott holmit a bice-bócának. Mindjárt megmondta azt is, hogy az dobostorta. Jó, hogy megmondta, mert annak még hírét se hallottuk soha, se én, se a bice-bóca.

De még azt ki se bontogatta, mire már Tarán Laci is ott volt egy naranccsal. Egy másik fiú fügét hozott, a harmadik almát, a negyedik mákos kalácsot, kisvártatva úgy be volt terítve mindenféle finom pószpásszal az egész padka, akár egy cukrászbolt kirakata. A kis bice-bóca pedig zavartan kapkodott hol egyikhez, hol a másikhoz:

- Ez az enyém? Ez is az enyém? Mind az enyém? De hát mit csináljak én ezzel a sok mindenfélével?

Utolsónak a nagy Cintula érkezett meg, s mikor meglátta a kuckó körül a nagy sokadalmat, úgy füttyögött, mint nyári éjszaka a tehervonat.

- Baj, baj - állott közénk mentegetőzve -, de hát minálunk csak suhintott leves volt az ebéd, és nem hozhattam semmit. Hanem tudod mit, kis bice-bóca? Kar-tótágast állok a tiszteletedre!

Meg is próbálta, de úgy vágódott hanyatt, hogy csak úgy nyekkent. Persze annál nagyobb nevetés lett belőle. S én még arra is mernék fogadni a legszebb tollszáramra, hogy a nagy Cintula csak azért nem tudta megcsinálni a kar-tótágast, mert nem akarta. Valaki megsúgta neki, hogy a kis bice-bócának nem lehet nagyobb fájdalom a világon, mint ha valaki a nyomorékságát juttatja neki eszébe a maga nagy testi erejével.

Mire a tanító úr megérkezett, és a kuckó-diák éléstárába ő is becsúsztatott egy csirkecombot, akkorra csöndesen ültünk a helyünkön, és buzgón dongottuk magunk elé a leckénket. Még a nagy Cintula is beledugta az orrát az olvasókönyvébe - igaz, hogy egy beteg őszi légy is mászkált a könyvön, melyet a tótágas-tudós jó szíve a tintatartóból szabadított ki, és éppen az olvasmányra tett rá száradni.

Azt hiszem, soha olyan jók nem voltunk az iskolában, mint azon a délutánon. Korán alkonyodott, s ahogy bepiroslottak az ablakon a napáldozati felhők, mintha az angyalok dobáltak volna odafentről piros rózsákat az egész osztályra.

Négy óra után egész falkában kísértük végig a kis bice-bócát az utcákon. De ahogy a város széléhez közeledtünk, megzavarodottan fordult hozzánk:

- Tovább ne gyertek velem mostan. Nagyapó vár amott a Szent János-szobornál... Minden gyerekre haragszik, aki énnálam futósabb. Aki... nem bice-bóca.

A bűbájos Küsmödi toprongyos alakja feltűnt az utca végiben. Egyszerre szétrebbentünk, mint a kővel meghajított varjak. Nem féltünk már tőle, csak nem akartuk, hogy haragudjon.

 

Ezen a nyáron

... elneveztem magunkat odú-lakóknak. Odú-lakók, mert nem tudunk kibújni a házból csak este hat, fél hét után. Reggel, délelőtt megpróbàljuk elintézni a dolgainkat, sokszor estem úgy haza, hogy csatak víz voltam, de muszáj volt menni. Aztán délután időnként csak néz kifelé az ember az ablakon, mint aki szobafogságra van ítélve, jeladó van a lábára szerelve és nem léphetsz ki az ajtón. Nekem ez büntetés. Este jön a menetrend szerinti locsolás, már a szivattyú is rendre csak úgy indul, hogy fel kell tölteni, jelzi az alacsony talajvíz szintet az is. 

(Elég szkeptikus vagyok a város vízgazdálkodásával kapcsolatban, ha itt beindulnak azok a gyárak mind, ami Mikepércs és Debrecen között van 8 km hosszan (meg a BMW gyár északi irányban) , hàààt... a 200.000 ember vízellátása nem valószínű, hogy zökkenőmentes lesz.) 

A kertem már nem üti meg a kert fogalmát. Már nem is érdekel. Az bírja még, ami egyébként is mediterrán vidékről származik, a leander tobzódik és mesés. A saját nevelésű és ültetésű muskátlik is szépek. A hunyorok drágán vett bokrai azt mondták: nyekk a macska és elköszöntek tőlem. A hortenziák, a tűzgyöngy, a phlox, a tavasszal vett hólyagvessző is megadta magát. A tavaszi hagymák sok helyen feljöttek a felszínre, üresen. Egyszerűen kiszáradt a hagymája. A kínai selyemmirtusz volt még gyönyörű, sokat virágzott és még most is hoz újabb virágokat. A meglévőket gondozom majd, de nem veszek semmi új virágot, bokrot. 

Semmit nem veszek, soha többé. Hogy utána nézzem, minden elpusztul? A jég, az özön eső, az aszály, a 40 fok leamortizál mindent. És el is veszi a kedvet.

Várom az őszt. A ködszagú, hideg, friss reggeleket, az avarillatot, a fázósan összehúzott kardigán/kiskabát/dzseki időszakot. Hogy végre ne kelljen már izzadtan hazaérnem, hogy kedvemre mehessek bárhová és elfelejthetem a három hónapi majdnem teljes bezártságot... 

Tudom

... unalmas lehet már az a fajta nyöszörgésem, amikor a gyerekkoromat emlegetem, felidézem. De nem baj, mert színtisztán hozzám tartozik életem végéig és én megéltem mindezeket és még számtalan hasonló élménnyel ki lehetne egészíteni.

Találtam ezt az írást, de minden mondata lehetne az enyém is... 

 "Falun telt a gyermekkorom. Túléltük☺️

Ha felkapcsolódott az utcai lámpa, tudtuk, hogy mennünk kell haza, mert a taktikai papucs a semmiből olyat csattant, hogy csillagokat láttunk. Játszottunk az úton, ha jött egy kocsi, ordítottunk, hogy szüneeeeeet!!!...

Ha hullott a hó, ettünk belőle.

Ha permeteztek, kicsit jobban megtöröltük a gyümölcsöt evés előtt...

Ha láttunk utcai kutat, ittunk belőle Egymás után, mind. Aki nem tudta a lábával sem lenyomni, annak nyomtuk.

Ha megvágtuk magunkat, lenyaltuk a vért. Ha fájt, csak egyedül sírtunk, mások előtt nem.

Ha valami megcsípett, agyonnyomtuk, be x-eltük a helyét!

Ha kutya megharapott, máskor elkerültük.

Ha sebbel, vagy rándulással mentünk haza, előbb kaptunk egy pofont, aztán megkérdezték, hogy tudjuk-e mozgatni!?

Ha más vert meg, otthon már nem bántottak....

Ha tehettük, harcoltunk más gyerekcsapatokkal.

Amire "kértek", mindent megcsináltunk otthon. Nem azért mert szerettük volna megtenni, hanem mert tudtuk, utána mehetünk csavarogni! 

Gazoltuk a kertet. Elmentünk a mezőre dolgozni,és persze mindig akkor lettünk éhesek mikor oda értünk. Etettük az állatokat. 

Ha pollent, vagy port szívtunk lenyeltük, vagy kiköptük.

A cserebogár nem egy óriásrém volt számunkra, hanem a nyár kezdete!

Örültünk, ha a tojást csupasz kézzel még melegen vihettük be az ólból a házba és kesztyűből is csak télit láttunk, eszünkbe sem jutott nyáron, kesztyű! 

Ha zöld volt a gyümölcs, zölden ettük. Ha megérett, akkor úgy is jó volt!

Nem volt edzőcipőnk, szandálban szaladgáltunk a fűben is és a kövek között is. Ha megvágta, vagy megszúrta a lábunkat egy rozsdás vas vagy szög, kaptunk egy tetanuszt. Vagy nem...

És az a vas most már hol van? Már rég nincs. Mi meg itt vagyunk. Helye sem látszik már, csak emlékszünk rá!  Miért? Mert erősít!

Ha leégtünk a napon, sziszegtünk, be kenték tejföllel..Vörösek voltunk ,mint a rák ,de meggyógyultunk. Papsajtot ettünk, akác virágot rágtuk, a tátikával játszottunk, a százszorszép virág szirmaival szeret nem szeret kiszámolós, fűzfa ágait összekötve hintáztunk. 

Ha megtaknyosodtunk, nem maradtunk otthon,hanem kaptunk zsebkendőt és azzal jártunk iskolába! 

A legtöbben tudunk tüzet rakni. 

Hordtuk a szenet, vágtuk a fát, szedtünk szálkát!

Férfibringán tekerés a váz alatt...

Az ügyesebbje nőin egyik kézzel kormányozott, fékezett, (akkorát estem,kijött az egész utca) ellensúlyozta a szatyrokat a kormányon, másik kézzel meg fagyizott. Nem kellett jelezni, az autók kikerültek.

Aki megtanult a 28-as biciklivel elindulni, az jutalmul akkortól vihette az öccsét, vagy húgát óvodába vele! 

Minden, ami kölyökként a levegőn minket ért, az erősített. Hiányoznak azok az évek. 

Ezekről a mai gyerek többsége ábrándozni sem tud. Elszálltak ugyan az évek, de amíg a szíved dobban, lehetnek új élményeid, amik egyszer majd csodalatos emlékek lesznek.

Ne felejts el élni és emlékeket felidézni!"