... szerettem Schäffer Erzsébet írásait (sok könyvem van tőle), de ez most a szívemig, lelkemig ért. Miközben olvastam, pityeregtem. Sirattam az ifjúságomat, a csökkenő erőmet, egészségemet, meg most úgy mindent.
Csaláncsípés
A kerítés tövében méregzöld csalánbokor. Nyúlok oda, hogy kihúzom, jól megcsípi a csuklóm fölött a karomat…És a csaláncsípés, mint valami varázsszer, elém hozza gyerekkorom tavaszait.
Emlékszem, a vérehulló fecskefű között elsők között bújt ki a csalán, végig a hátsó kerítés tövében. S azt jól tette, mert a gombszemű, sárgapihés, örökké éhes kiskacsák akkor már ott viriboltak a sparhelt alatt egy jókora ládában. Kifröcskölték a vizet, fölhabzsolták a csalánnal, zöldhagymaszárral s túróval kevert kukoricadarát. Nagyanyám semmit nem sajnált tőlük. Meg is volt az eredménye: az ő kacsáinak csodájára jártak a szomszédok: Már ekkorák! nézte őket Gizus néni, s tőle, aki egy jó szót nem tudott mondani semmire, ez komoly dicséretnek számított.
Nagyanyánknak tűzálló keze volt. Ha nem hoztunk elég csalánt, maga szaladt ki, s csak úgy meztelen kézzel tépte, hozta a zöld csokrot. Ha erősen fogod, nem csíp! mondogatta, de minket persze agyoncsípett, akárhogy is fogtuk. Nem baj, vígasztalt minket, nem lesztek betegek, a csaláncsípés gyógyít, jobban, mint a patika!
Ebben lehet valami, gondoltam. Mert búcsúkor, bár akkor már mérges, magasra nőtt csalán védte a kerítést, megjött Budafokról Feri bácsi és Margit néni. Az, ami akkor történt, nagy attrakció volt. Most is előttem van a nyári konyha, ahová jóval az ebéd utáni poharazást követve, kivonult Feri bácsi Margit nénivel. Feri bácsi hasra feküdt a dikón a keményre tömött szalmazsákra. Margit néni, bőrkesztyűs kezében nagy csokor frissen vágott mérges csalánnal már várta. Én meg csak bámultam, ahogy a hórihorgas, mindig viccelődő kedvenc nagybátyám jajgatás nélkül tűrte, hogy felesége erős csapásokkal ütlegelje a csalánnal a hátát, derekát. Amikor aztán már nem volt tenyérnyi folt sem rajta, ami ne dagadt volna pirosra, akkor felült, nyújtózott egy nagyot, ivott egy pohár fröccsöt, és azt mondta:
– Na, egy időre megszabadultam a reumámtól!
Hát innen tudom, hogy a csalán csíp ugyan, de jót csíp az emberen. Évekkel később, Viktor a gyimesi muzsikus barátunk is ezt állította. Reggelenként kijött hozzánk a füves udvarra, kérges tenyerében eldörzsölt jónéhány fiatal csalánlevelet – aztán megette.
– Mióta ezt csinálom, nincs bajom a vérnyomásommal, s a szívem is rendesen kalapál…
Előjött még egy emlék. Jónáséknál sok gyerek volt, szerettem náluk lenni. Mennyire tetszett, hogy olyanokat ettek, amit mi nem! Otthon talán meg se kóstoltam volna. De Jónás néni hatalmas adag csalános rántottáját – amiben több volt a csalán, mint a tojás – úgy faltam a közös serpenyőből, mint aki napokig nem kapott enni.
S a csaláncsípés nyomán előjött, hogy mennyi mindent elveszítettünk, ami nem is olyan régen a miénk volt! Sokat vonatozom. Elnézem a házak mögött a kerteket. Fű, hinta, kis-nagy medencék. Néhány konyhakert. Gyerekkoromban mindenütt volt veteményes, baromfiudvar, disznóól. A kertben minden megtermett, sóska, bab, borsó, retek, hagyma, krumpli pár bokorral legalább. Csemegekukoricát ültettünk, hogy legyen főzni és pattogatni való. A tojást mi gyerekek, kerestük meg az ólban, kazalban. S kora tavasszal, amikor a kotlós alatt már repedeztek a tojások, micsoda gyönyörűség volt látni, ahogy nagyanyánk kötényébe szedi a megszáradt kiscsirkéket s viszi be a védett nyári konyhába a ládába, s szalad utána a kotlós!
Emlékszem, szombaton udvart, utcát takarítottunk. Nem volt szemétgyűjtés, mert nem volt szemét. Mindent felhasználtunk. Ételt kidobni halálos vétek volt, nem is fordult elő. Ha mégis, a maradékot megették az állatok. A takarékoskodást belénk nevelték: Gyufával, papírral spórolj! Télen hányszor hallottam, csukd be az ajtót, fűtünk! Nem volt botmixer, turmix, keverő és dagasztógép, mégis minden elkészült. Segítettünk piskótát kavarni, és a végén kinyalogathattuk a tálat…
Jaj, milyen messzire vitt a csaláncsípés! Kint vagyok egy öreg szőlőben. Lassan ballagok a forrás felé. Akácillatot hoz a szél, s lám, milyen korán bontja virágát a bodza! Közelről nézem a körtefa apró virágát. Méhek szorgoskodnak a porzóin. Vajon ki küldi őket, beleájulni, belealudni, beleszerelmesedni az első édes, illatos pillanatba. Ki súg rigónak, cinegének, hogy füttyükre vár a fák között langyosodó levegőben minden, ami él. Tudják-e vajon a könnyű röptű szabadok, az eget a földdel összekötő pacsirta, a léha múltú kakukk, hogy hangjukat fájdalmasan nélkülözte, mint megbüntetett kisgyerek, a világ.
S az ember…? Az ember ilyenkor vágyat érez. Ki a házból, ki abba a virágporos, reszkető nászba, a pattanva bimbózó rügyek és virágok közé. Ki a földekre, ahol a bokrok védelmében fácánok kakatolnak, nyulak helytelenkednek. Még az óvatos őzek is merészen csipkedik a vetések édes füvét, s bátran a szelek felé tartják finom orrukat. Talán sejtik, hogy a ruganyos mellű, kacagó szél most nem árulja el őket. Az anyák és gidák szagát messze röpíti, cafatokra szaggatja és elviszi föl a fellegek fölé. Mert most nincs vadász, nincs gonosz, nincs halál. Reszket, remeg a vágy, életet, nászt kiáltanak mindenek.
A gazdák, ahol még vannak, korán kelnek és későn térnek nyugovóra. Kezükből magvak, dugványok kerülnek a porhanyós barázdákba. A szőlősorok között metszőolló csattog, s a tőkék árnyékában idei rókakölyök vakaródzik. A mezőn borjak, bárányok, gidák ugrálnak önfeledten, csurran a tej az anyák adakozó tőgyén. A Teremtésnek ideje van…
Schäffer Erzsébet
