... három és fél éves óvodás kisfia az egyik szomszédunknak. Olyan aranyosan még senki nem szólított meg, illetve tőle ez annyira cuki, hogy azt hittem megzabálom. Jöttem haza, ő már gondolom meglátott a kerítés lécei között, villámgyorsan felmászott a kapu tetejére, rákönyökölt és így szólt : szia Orsika, hogy vagy, mi újság veled? Mondtam is neki, te vénség, mindjárt megeszlek a kapu tetejéről 😄 persze hogy odamentem hozzá, először is letessékeltem a kapuról, hogy le ne essen, majd megvitattuk a világ dolgait😍 mindig becézve szólít meg, nem nagyon szeretem pedig így a nevemet, de tőle imádom hallani. Ezer kérdése van állandóan és én ezer választ adok neki. Megfogja a kezemet és húz be a mi házunkhoz, hogy ő ott akar lenni. Persze addigra már kijön apukája vagy az anyukája, nagyon kedveljük egymást oda-vissza, pedig ők jóval fiatalabbak, nagyon jókat tudunk beszélgetni rövid idő alatt is.
Vannak a közvetlen szomszédságban unokák, ha nekem jönne, akkor sem lát meg és nem köszönne magától, többek között pont ezért is kedvelem ezt a kis srácot, mert ő mindig köszön vagy ha kocsiból lát, integet. A nővére is, aki hatodik osztályos. Erre mondom azt, NEVELÉS kérdése az egész.
Lehet engem háklisnak tartani, de nekem mindig is fontos volt a köszönés. Egyfajta tiszteletadásnak tartom. Az is biztos egyébként, ha én kétszer köszönök valakinek és nem viszonozza, harmadik eset (és soha többé) nincs. Így volt ez egy utcabeli nővel, 33 éve lakunk itt, vele nem vagyok köszönő viszonyban egyedül 😄 nekem tökéletesen jóvanazmárúgy 😄
Más. Este megyünk egy céges rendezvényre az egyik elegáns belvárosi étterembe, hát kb. úgy hiányzik, mint púp a hátamra. Mivel beregisztráltak, kénytelen vagyok elmenni, persze a férjemmel együtt. Enni nem akarok, inni meg főleg nem, egy kis bájcsevegés után spuri haza. Most csak nyugalom kéne nekem meg csend...
Kirándulni akartunk szombaton, csak a család, de az előrejelzések elriasztottak: vihar, eső, szél. Itthon maradunk.
