Azt vettem észre, ahogy öregszem, egyre jobban kapaszkodok a szeretteimbe. Mindig is féltettem a családom tagjait, most ha lehet még nagyobb gondoskodással vigyázok rájuk, óvom őket. Mondjuk a gyerekeim messze vannak, őket a távolból szeretgetem, időnként két- két és fél órás videóbeszélgetéssel pótoljuk a hiányukat.
Féltem a páromat, történtek rossz dolgok velünk, azóta is megvan a rettegés bennem. Együtt megyünk mindenhová (bár túrázni nélkülem ment el a múlt héten, de hát azért nem fogom visszatartani, mert én nem bírok menni...) közös programokat szervezünk (meccsre sem megyek 😆) és még mindig, évtizedek után is jól érezzük magunkat egymás társaságában. Tegnap a klinikáról jöttem ki éppen, rám írt messengeren: mit szólnál hozzá, ha eléd mennék? Úgyhogy megvártam a régi Városháza előtt és együtt mentünk haza☺️
A neten találtam, de nagyon illik ránk ez az írás:
"És amikor öregek leszünk, és azt mondod majd nekem: "Hogy kerültünk ide együtt?
Válaszolok neked: Mert kiabálás helyett beszélgetünk. A menekülés helyett megoldásokat kerestünk. Mert minden és semmi kettőnkről szólt, mert együtt sírunk és nevetünk. Mert egy nap megígértük egymásnak, hogy mindig ott leszünk jóban rosszban és főleg azért, mert idővel a szeretet egyre nagyobb lett, soha el nem haló ragaszkodás formájában... "
Ha már érzelmekről beszélek/írok, de biztos említettem már máskor is: ott vannak a tesómék. Mindig is nagyon jó volt a kapcsolatunk, de mióta elmentek a Minden Élők útján a szüleink, még jobban ragaszkodunk egymáshoz. Rendszeresen beszélünk telefonon, mindig ott folytatjuk ahol abbahagytuk. Tudunk örülni, ha a másiknak jól sikerült valami, segítjük egymást, ha ne adj' Isten valami baj van, aggódunk a másikért, ha beteg. Nagyon szeretem őket és tudom, érzem, hogy ők is minket. A két fiú (tesóm meg a férjem) első perctől fogva egy húron pendültek, lévén szakmabeliek is, de a világképük, a látásmódjuk, a nézeteik, a családszeretetük... szóval minden ugyanaz. A sógornőm meg olyan, mintha testvérem lenne. Mikor az én szüleim sok év különbséggel leestek a lábukról, olyan szeretettel, gondoskodással vette őket körül, hogy én magam sem tettem volna jobban. Mikor megköszöntem neki (ezerszer) mindazt, amit tett értük, annyit mondott csak a maga természetes, egyszerű módján: egy család vagyunk. Sokszor alig várom, hogy hazamenjünk hozzájuk és beszélgessünk. Semmi nagy vágyam nincs már ezen a világon, csak az, soha semmi baja ne legyen mindazoknak, akik az életem kincsei, részei. Amit még ezenkívül ad a Teremtő, az már ajándék.
Jó volt olvasni megint a soraidat, mert hasonlóan érzünk, gondolkodunk és sokszor még az emlékeink is hasonlóak.
VálaszTörlésAz utolsó két mondatodat én is vallom, de sajnos nekem már a testvérem is elment, csak a sógornőm van már a gyerekeinken kívül, akit én is testvérként szeretek. Most érte aggódom nagyon. A gyerekeinkkel naponta beszélünk, ők adnak nekem még erőt a folytatáshoz, mert már nagyon belefáradtam az életbe (Ha ezt így még életnek lehet nevezni, amikor csak az ittfájottfájmindenholfáj van már).
Olyan sokszor kapom magam azon, hogy rohannék a gyerekeimhez, csak egy ölelés is elég lenne, egy puszi és nekem már az is elég lenne vagy a Testvéremékhez ugyanígy. A gyerekek a világ két sarkában, a testvérem meg 100 km-re, mondjuk az kezelhető távolság.
TörlésAz az ittfájottfájmindenholfáj mindenkit elér egyszer...
Kedves Orsi régóta nem szóltam hozzá a blogodhoz mert én nem jelentkezem be sehová. Facebook fiókom sincs csak a férjemnek. Mi a férjemmel most voltunk 54 éves házasok. Mindig egy munkahelyen dolgoztunk és most együtt vagyunk itthon ketten. A gyerekeink a maguk útját járják. Mindennap tudunk miről beszélgetni és külön külön is el tudjuk foglalni magunkat. Sajnos velünk is történtek rossz dolgok a debreceni Klinikát jól ismerjük, de a JóIsten segítségével sikerült helyrejönnünk. Persze itt fáj ott fáj,de így nyolcvan fele már ne panaszkodjunk, rosszabb ne legyen. Az aggódás a féltés az örök, családtagokért gyerekekért állandóan . Nekem az ima a zene a szép érzelmes sorozatok segítenek a mindennapokban a családon kívül. Bocsi jó sokat írtam. Kívánom hogy jöjjön rendbe az egészséged és csodálatos szép őszi napokat éljetek át. Erzsébet
VálaszTörlésKedves Erzsébet, köszönöm szépen, hogy írtál, örülök a soraidnak. Nem baj, ha sokat írsz, hidd el örömmel olvasom.
TörlésAz már nagyon szép, 54 év együtt! és a te mondataid is azt sugallják, hogy igenis lehet sok-sok év után is beszélgetni, jól erezni magunkat a társunkkal. (Mögöttünk is évtizedek vannak) Az aggódás meg természetes és tényleg erősödik az évek múlásával, mert egyre gyengébbek vagyunk, egyre több bajunk jön elő.
Szívből kívánok nektek nagyon jó egészséget és boldog éveket hozzá!