Találkoztam ma egy túratársunkkal, mosolyogva üdvözöljük egymást, nagyon kedvelem őt az egész életszemlélete miatt. Derű jellemzi, aktív és az arcbőrét elnézve, simán letagadhatna minimum 15 évet. 84. évében jár, ő mondta egyszer nekem, hogy ha nem túrázna, már rég a föld alatt lenne. Most is Pestre készült, színházba megy meg megnézi a Munkácsy kiállítást. Velünk nem volt ugyan mostanában, de más csapatokkal egy héten egyszer biztosan megy, a város környéki kiránduló útvonalakon. A múltkorában egy 17 km-es túrát simán megtett velünk, nem nyöszörgött, nem panaszkodott, annyit mondott csak, azért ő is elfáradt, mi meg ki voltunk nyúlva :) Irigylem az ilyen embereket, de magamnak is mondom, csinálja mindenki utána, aki irigyli.
Más. Szemészetre kellett mennem, november elején ijesztő tüneteket produkált a bal szemem vagy öt napig, zavart a dolog, időpontot kértem, leghamarabb a klinikára volt, bő egy hónapra rá. Most került rám a sor a hét elején. Míg várakoztam (időpont ellenére is, meg utána cseppentettek a szemembe, kitágítani a pupillát, azzal is várni kellett) jött egy idősebb hölgy, magamban úgy mondtam, egy icipici kis manócska hölgy, egy szintén kicsi termetű Down-kóros lányt vezetve, aki meghatározhatatlan korú volt, bár már az ő arca is ráncos volt. Először az anyukája másik oldalán ült, majd kiszúrt magának engem, átült mellém, megfogta a kezemet és olyan melegséggel magyarázott nekem, hogy beleborzongtam az érzésbe. Számomra érthetetlenül beszélt, nem értettem semmit, de az anyukája fordított nekem: álmos, aludni akar, nagyon korán, fél négykor keltek, Miskolc mellől jöttek egy faluból. Míg be nem szólították őket, nekem magyarázott Tündike (így hívták). Mondta neki az anyukája, hogy nem érti a néni amit mondasz neki, de ő csak beszélt hozzám. Teljesen elérzékenyültem. Hallottam róla, hogy a Down-kóros gyerekek tele vannak szeretettel, hát ő is ilyen volt. Hamarabb végeztek, mint én és integetve köszönt el tőlem, a maga nyelvén.
Elgondolkodtam utána, micsoda sors, annak az anyukának nem fog kiröpülni soha a családi fészekből a gyermeke, élete végéig gondoskodnia kell róla és biztos vagyok benne, hogy foglalkoztatja a dolog, hogy vajon mi lesz a lányával, ha már ő nem lehet mellette. Sorsok...és hány van ilyen???
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése
Tudnod kell, hogy a hozzászólást moderálom, ami nem történik meg azonnal, mert időnként úton, házon és magamon kívül vagyok :)
A névtelen kommentek elkerülése végett csak úgy tudsz hozzászólni, hogyha a Google/gmail fiókodba vagy belépve. Megértésed köszönöm.