Nem is tudom mi lenne az arany középút. Vágyom látni a szülői házat, hogy mi történt vele (június eleje/közepe óta nem voltunk otthon) és ha meglátom, fáj minden pillanata és csak sírni tudok. Ha meg nem mennék arra, az fájna.
Sajnos nem tudtunk hazamenni Mindenszentekkor, eléggé nyomós ok miatt, most pótoltuk. Gyönyörű nagy gömbkrizantémokat vettem, átvészelték a fagyokat, a havazást, mert felvittem a terasz védett sarkába. Kiültettem, nem tudom megmarad e, nem lesz már ideje ott meggyökeresedni, de most legalább még szép.
Ilyenkor télen valahogy elemi erővel tör fel belőlem a honvágy abba a régi kis házba. Mindig számoltam a percet:
- mikor ölelhetem meg Anyát, ahogy mosolyogva jött elénk a kapuba, mindig nagyon várt bennünket, szerintem akkor már az ablakban "ült" mikor úgy gondolta, ott kell lennünk hamarosan
- láthassam a ragyogást a szemében, ahogy az unokáira/ránk néz
- mikor érzem már végre azt a nagyon finom otthonos meleget, melegséget,
- hogy óvatosan hozzádőlhetek a forró cserépkályhához,
- szétnézhetek a konyhában, milyen finomsággal várt minket Anya,
- szaladtunk a spájzba, milyen sütiket "gyártott" már addig
- örülni a testvéremék betoppanásának
- átélni a bábeli hangzavart, olyan kicsit olasz életérzés, az a mindenki egyszerre beszél és nevet
- ...és totál ellazulva, semmire nem gondolva, csak örülni, hogy ott vagyunk
Ez az, ami soha többé nem jön vissza.
Volt azoknak a régi házaknak valami megmagyarázhatatlan melegsége. A férjem nagymamáját nagyon szerettem, neki egy igazi, régi, hosszú tornácos háza volt. Télen beköltözött az "alsó végibe", egy nagy szoba volt, ott volt az ágya, a spór (tűzhely) amiben fűtött, ott főzött és egyben meleg is volt állandóan. Egy kis egyszerű berendezésű, kicsit olyan összevissza szoba volt, de mégis örömmel mentem be hozzá mindig. Pont tegnap emlegettem a férjemnek egy emlékképet, ami beleégett a retinámba. Téli délután volt, igazi csikorgó hideggel, nagy hóval, de ragyogó napsütéssel. Öreg Mama behívott magához, a csepp ablakon még a függönyt is elhúzta, hogy jöjjön be a fény, ültünk az asztalnál a jó melegben, öntött egy három centes pohárkába valami iszonyat szirupos likőrt, amit ő maga csinált és olyan melegség volt a szemében, ahogy beszélt velem, amit sosem tudnék elfelejteni. Szeretett engem, mert egyszer azt mondta nekem: jányom, te vagy az egyetlen, aki normálisan beszél velem. A férjem is a kedvence volt, mindig tisztelettel beszélt Mamával. (Anyósom - az anyja volt pedig, apósom, a férjem testvére meg a 'kedves' felesége csak üvöltözve tudták megszólítani...borzasztó volt hallani is)
Párom is mesélte, ha egy csepp békére vágyott legénykorában, akkor Mamához menekült. Egymás mellett volt a két ház, az udvaron át lehetett járni, nem volt kerítés a két porta között.
Szóval hihetetlen békében volt akkor részem. Tegnap az ő sírján is gyújtottunk mécsest, 31 éve nincs már az élők sorában. Nagyon szerettem őt, mert a férjem családjából ő volt az egyetlen, aki szeretettel fogadott és elfogadott.
Na, jó kis kitérőket csinálok itt az emlékezéseimmel...
Pilinszky János: Egy szép napon
Mindig az elhányt bádogkanalat,remélve, hogy egy szép naponelönt a sírás, visszafogad szelídena régi udvar, otthonunkborostyán csöndje, susogása.Mindig, mindig is hazavágytam.
Nagyon szép, a kép is, a vers is!
VálaszTörlésSzívem szerint az Anyukám házát raktam volna fel a vershez, de még jobban fájt volna.
TörlésKedves Orsi! Megsirattam ezt az írásodat...
VálaszTörlésTudom, hogy te is elvesztetted az Édesanyádat, érted/érzed miről írok. Nem tudok erős maradni, ha otthon vagyok és látom a régi házunkat.
TörlésKöszönöm, hogy írtál!
Megérintett! Szüleim után én lettem a családragasztó... meleg kályha, sütemény, zsibongó együttlét ma már nálam várja a családot. Ők 15 éve májusban távoztak. Nagyszüleimtől messze éltünk, a ritka találkozások fájdalmas szépségét idézte fel írásod. Sok évvel ezelőtt eljutottam Nyíregyházán a Kéz utca 43-as ház elé, olyan sírógörcsöt kaptam, hogy alig tudtam abbahagyni... parányi anyai szülői ház, ízek, illatok, arcok emlékei.
VálaszTörlésErre vágyom én is, ilyen családösszeragasztó szerepre, de a gyermekeim távolsága miatt ez nem nagyon jön össze. Mivel most találkoztunk két hete, így az ünnepekre csak az egyik jön haza, de ez is nagy örömmel tölt el bennünket. Aztán persze száguldunk majd a testvéremékhez, ott lesz zsibongás, amit mindig is szerettünk.
TörlésPont olyan sírógörcsöt kapok én is a régi házunk láttán, ahogy te is írtad...
Jó hogy elkalandoztál, magaddal vittél és olvasás közben elöntött a melegség, feltört a sok kedves emlék bennem is, hasonló élmények felidézése tette szebbé a reggelem. Nem a temetői látogatásról írottak, hanem az igazi otthon melegéről felidézett gondolataid. Istenem, milyen fájó dolog a szülői ház előtt elmenni!
VálaszTörlésMillió emlék köt a szüleimhez, a régi időkhöz, de a tél valahogy más plusz érzéseket hoz ki belőlem. Talán az ünnepek közeledtével magyarázom magamnak vagy csak az az igazi melegség/boldogság otthon miatt van, ami sosem múlik el a lelkemből.
TörlésMintha nagyanyám házról írtál volna. Ott éreztem magam. Ahely, a hangulat, a melegség.
VálaszTörlésAnyai nagymamámnak még nádtetős háza volt, döngölt padlóval, később modernizálták. Annyira előttem van még mindig! Arról is a béke jut eszembe.
Törlés