Ilyenkor

... így október vége felé mindig eszembe jut az a pár évvel ezelőtti eset, amire életem végéig emlékezni fogok.

Nekünk van egy pici lányunk eltemetve itt, aki 3 hétig élt, de azóta is őrizzük, ápoljuk az emlékét. Vagy 3-4 éve egy verőfényes napon, a munkaidő után, gyorsan menjünk ki a temetőbe és tegyük rendbe a kis sírt. Meg is csináltuk, jövünk ki a kapu felé, már gyanús volt, hogy nem láttunk sekit rajtunk kívül, de hát már ment le a nap, gondoltuk azért nem járkálnak. Ahogy a ravatalozóhoz értünk, onnan már láttuk a kaput, ami zárva volt. Három méter magas vaskapu. A víz kivert egy pillanat alatt, de azt hittük van biztonsági őr a bejárat melletti házban. Senki nem volt. Kapu zárva, megy le a nap, az erdőben már sötétedett, szó sem lehetett arról, hogy átmenjünk a Kassai úthoz, meg nem voltunk biztosak benne, hogy az nyitva van. Nézegettük a kerítést, mese nincs, itt át kell mászni. Az volt a szerencsénk, hogy a függőleges vasrácsok között itt-ott volt egy kis vízszintes rács.

Én mentem elsőnek, mert a frász már teljesen rajtam volt. Érted, farmerszoknyában!, papucsban (nagyon jó idő volt akkor is) X évesen, este felé a debreceni köztemető 2,5-3 méteres kerítésén mászok át éppen... 😲😲A férjem is átmászott, én futottam a kocsihoz (csak a miénk volt a parkolóban) és görcsös röhögésben törtünk ki. Ha akkor valaki lát bennünket, ahogy mászunk át, hát nem tudom mit gondolt volna... 

Az volt a baj, azt hittük 19 óráig van nyitva, hát nem, 18 órakor zártak. Mászás előtt egy kicsit tanakodtunk, mit csináljunk, kit hívjunk fel, de bárkit hívunk, az időbe telik, míg odaér valaki illetékes, de addig teljesen ránk sötétedett volna, na azt nem akartuk🥺

Sosem felejtjük el, sokat emlegetjük, főleg ilyen tájban. Hátborzongató volt. Mindig azt mondják, ők már nem bántanak senkit, de hát az érzés, az libabőr a javából.