Augusztus

 Augusztus

Ilyenkor már lassan elcsendesednek az erdők. Üresek a fészkek, lehulltak a virágok, és az erdei tisztások fűerdejét is tarlóra vágta a szisszenő kasza.

Hallgatódznak ilyenkor és susognak az erdők; ha vihar van, érett hangon szólnak, és a reggelek párájában megfakul a nyár ezerszínű rokolyája.

És a madarak is másként szólnak. A sárgarigó fuvolája most már az érett epret dicséri, a cinkék cserregése a hernyóknak szól, a varjak némán lesik a szöcskét a boglyák puha tetejéről, de a szerelemről és a fészekről nem dalol már egyik se.

A letarlott búzamezőkön pedig elgondolkozva dől a kereszteknek az öregedő nyár.

És a patakok sem sietnek már sehova. Hacsak esők nem zavarják langyos ágyukat, szívesen elácsorognak a kiöntésekben. Puha tükrükben meghintáztatják a sárga vízililiomot vagy a nefelejcset, és öngyilkos bogárkákat ringatnak ismeretlen tájak felé.

A békák zenekara is elhallgatott. Az előénekesek lustán pislognak a forró homokpadokon, és csak akkor ugranak fejest a vízbe, ha gólya vagy gémárnyék mozdul felettük, vagy könnyelmű szitakötők szállnak eléjük.

És a malmok se zúgnak hangosan ilyenkor. Csak mint a nagy dongók, álmosan, békésen; és az öreg kerék úgy lapátolja a vizet, mintha sajnálná összetörni a víz kék tükrét.

A galamb se búg az erdő mélyén úgy, mint tavaszon, amikor májusi esők simogatják a fészektartó nagy fákat, és minden bokorban, minden virágban, minden énekben egyetlen nagy érzés ujjongott: a szíveket és fészekbölcsőket megtöltő szerelem.

Az érkező augusztus tikkadtságában útra készülés van, egy kis búcsúzás van.... 

.... 

Majd később valamikor, de most még szikrázik a nap, surran a forrás hűs vize, mint az élet, és csak az érett életeket szedi áldott kötényébe a kenyérszagú Nyár.

(Részletek Fekete István írásából)

Annyira nem sajnálom, hogy véget ér a nyár. Augusztus 4-én olyan pusztítás volt nálunk, mint még soha. Ennyi víz/eső még soha nem volt, a szomszéd bácsinak van rendes, "hivatalos" csapadékmérője, 100 mm esett akkor kb. 20 perc alatt. A szomszédok mesélték, féltek, sírtak, rettegtek míg tartott az ítéletidő. A jég az összes redőnyünket kilyuggatta. A pinceszinten 30 cm víz volt végig. A falak csúnyán feláztak, szutyogott még akkor is minden a nedvességtől, mikor egy hét múlva hazaértünk. Azóta is nyitva van nappal minden ajtó, ablak a pinceszinten. S mindezt 2500 km-ről, a tehetetlenségtől a karunkat széttárva asszisztáltuk végig. A szomszédok kiszivattyúzták a mi kertünkből is a vizet, mesélték : ott annyi víz volt, hogy a csizmaszáron befolyt, 60 cm-t mértek. Féltem hazajönni. Azt beszéltük a párommal, lehet szerencse, hogy nem voltam itthon, mert a mentő visz el. Így meg csendes rezignàltsággal néztem a helyzetet, majd rendezzük egyszer a dolgokat. A férjem hipós vízzel kipermetezte a pincét, hogy valamennyire fertőtlenítse, ugyanis a csatorna bugyogott vissza az utcán, ami keveredett az irgalmatlan mennyiségű esővel. Megtelt az összes környező kert/porta ugyanúgy, mint a miénk. 

Jaaa, mindez kb. 1-2 km-es sugarú körben volt, felettünk helyezkedett el a gócpontja. A város más részein is esett akkor, de csak sima záporként. Nem is mutatta az időkép csapadéktérképe ezt a mennyiséget (nem volt aki beküldje...), 20 mm volt jelezve akkor Debrecenre. 

A héten minden nap kerteztem, nagyon sok mindent ki kellet húzni, dobni. Ma értem a végére.

 Úgy érzem: menekülnék innen, mert ez egyre gyakoribb és durvább lesz, de kinek tudná eladni az ember? A gyerekenek dühömben azt írtam, 50 Ft-ért is odaadom valakinek, csak tudjak elmenni innen.