Lassan

 

Lassan újra virágot választunk, mécsest veszünk, és elindulunk azokhoz, akikhez régen csak bekopogtunk.  

Megállunk egy név előtt, amely nekünk egy egész életet jelent. Egy hangot, egy ölelést, egy otthont. Valakit, aki mindig megkérdezte, hogy vagyunk, és a választ is megvárta. Letesszük a virágot, de annyi mindent hoztunk még magunkkal. Elmesélnénk, mennyit nőttek a gyerekek. Mi sikerült, mi fáj, és hányszor lett volna szükségünk egyetlen mondatára. 

Aztán csak állunk csendben, mert mindebből talán ennyit a legnehezebb kimondani: „De jó lenne, ha még itt lennél.” Hazafelé még egyszer visszanézünk a pislákoló fényre. Otthon pedig ugyanúgy eszünkbe jut egy mozdulatról, egy illatról, egy régi történetről. Hiszen akit szeretünk, azt akkor is őrizzük, amikor nincs virág a kezünkben, és nem ég előttünk gyertya. Van, akinek már nem tudjuk megfogni a kezét, mégis egész életünkben elkísér az, ahogyan szeretett bennünket. 

(Álmok nélkül nincs holnap)

Szeretem

Ma a városban, virágpiac a Csapó utcán. Már kinéztem melyik krizantémokat veszem meg a jövő héten, a nyáron kipusztult helyett. Szép sötétbordóra (is) vágyok. 

Ami

... maradt a kertemben/ből...

Ma az új Városháza előtt kiszedték az összes gyönyörűen virágzó növényt. Hihetetlen szépek voltak, könyörtelenül kipucolták az egész területet, az őszi/téli virágokkal ültetik tele. A szívem szakadt értük, négy bokor ernyős verbénát hoztam haza, de csak úgy tudtam, ha letördeltem az ágait, mert vagy másfél méter magas volt. Hogy megmarad e, nem tudom, adtam egy esélyt neki, hogy éljen (rögtön elültettem itthon). Bár többet el tudtam volna hozni🙄 sokan szedegették kifelé a konténerből. 

Ezeket a fotókat a múlt héten meg nem sokkal előtte készítettem. Az én véleményem szerint ez igazi barbár tett volt. Azokat az árvácskákat később is el lehetett volna ültetni, amit a helyére raktak. 

Csak azért

... mert olyan szép!

Ezt a hónapot kineveztük a párommal kultúra hónapnak🤭 az első bérletes előadásunk lesz a színházban (F. G. Lorca: Bernarda Alba háza), vettem jegyet a Badár stand up-ra, és lesz még egy esemény a Főnix csarnokban, a Mamma Mia! . 

Persze

... hogy megcsináltam, harmadszor (és utoljára...). Azaz, felmásztam a Székelykőre. Az emlékeimben nem volt ilyen nehéz, vagy csak én öregedtem meg? Ez utóbbi inkább. Volt egy nagyon meredek szakasz, ami annyira csúszós volt, hogy komoly kihívást jelentett leküzdeni. Ott már fagyott éjszakánként és ahogy felolvadt a föld teteje, hát próbára tett. Volt amikor fél percig azon gondolkodtam, hová lépjek hogy ne essek vissza, mert egy esés katasztrofális lett volna. Ott semmi nem állít meg a meredek lejtőn és közben szétveri az ember testét, koponyáját a csupa szikla terep. Bevallom, azon a részen féltem 🙄 szerencsére megúsztam. Odafent viszont annyira elöntött az öröm, hogy csak nyeltem a könnyeimet vissza. Nekem az egy hatalmas adrenalin adag volt, testemnek, lelkemnek. Elég sokáig elidőztünk ott fent, gyönyörű idő volt, csak ültünk a hegy tetején és néztük a világszép tájat. Egy társunk még kávét is főzött, komolyan! 😊 felhoztak egy apró kis turista palackot, két kicsi kotyogót, kávét, tejszínt, cukrot, pici bögrét és főzték a kávét. Én nem kávézok (csak capuccino) de ott, a Székelykő tetején nem mindennapi dolog kávét inni, szóval dőzsöltünk. Annyira jó volt! Lefelé egy új útvonalon jöttünk, az un. szekérúton, könnyebb, mint a gerincen végigmenni, de jóval hosszabb és utána még vissza is kellett gyalogolni Torockóra. Bő 16 km volt a lábunkban és több, mint 600 m szintemelkedés, el is fáradtunk rendesen, de ahogy szoktam mondani: nem cseréltem volna senkivel.

Ma még elmentünk egy kedvenc helyemre, Magyarlétán a várhoz, de most nem volt annyira színpompás, mint tavaly, de persze így is élmény volt. 

Induláskor még pára ült a völgyben 

Háttérben a torockószentgyörgyi vár 

Egyre feljebb a hegyen

Itt már fent a Székelykő tetején 

A másik oldalon ködtenger a völgy felett

Ott lent Torockó