Semmi

... nem tartja már vissza őket, mutatják a szépségüket.

Minden tavaszi hagymásom kint van, ez a napos, meleg idő becsapja a természetet, hiába ordítja a naptár, még csak most jön a február, várjatok még!

"Minek örüljek?– kérded.

Annak, hogy élsz, hogy vagy... Annak, hogy jólesik a friss víz, a kenyér, az eső és a meleg nap. És a hó és a jég és annak, hogy erős vagy, és ha holnap mindenedet elsodorja az ár, akkor is képes vagy összeszedni magad. Ha kell, a semmiből. Annak, hogy a végtelen égbolt van a fejed felett..."

(Müller Péter)

A régi Városháza előtt fotóztam az árvácskákat. 

Szokás szerint

 ...már olyan távolinak tűnik, pedig csak most volt hétvégén életem legsárosabb túrája. Tizenpár éve járjuk a hegyeket, azt hiszem csak egyetlen egyszer estem el valamikor régen, azóta sem. No, most ráfejeltem, háromszor nyomtam le magam a sárba, avarba. Mindig úgy örültem neki, mikor nagyon nehéz terepen jártunk, legyőztem minden akadályt és megúsztam esés nélkül, míg a többiek sorra dőltek jobbra balra, kicsit még büszke is voltam magamra, hogy jééé! a tőlem sokkal fiatalabbak esnek el, én meg tartom magam. Igaz, ez nem kor függvénye, illetve már csak jelent valamit, mert ahogy idősödik az ember, nem olyan az egyensúlya.

Nagymaroson a Remete barlanghoz másztunk fel többek között, meg éppen hogy érintettük a Júliánus kilátót, onnan már rohanvást jöttünk le, mert erősen időben voltunk, nem akartuk, hogy ránk sötétedjen. Utólag tudtuk meg, hogy azt az útvonalat télen nagyon nem ajánlják a túrázóknak (ennek ellenére elég sok emberrel találkoztunk), ma már tudjuk miért nem. Ilyen talajon menni helyenként (szerintem) életveszélyes. Volt, ahol két tenyérnyi szélességű ösvényen kellett volna menni, de annyira csúszott, de annyira, hogy sokszor méterekkel lejjebb vagy feljebb próbáltunk valahogy átevickélni, ahol jobban megmaradt még az avar. Szó szerint minden egyes lépésért meg kellett küzdeni! Ehhez tudni kell, hogy azért nem volt egyszerű, mert nagyon meredek a hegyoldal, nem volt mibe kapaszkodni, egyedül a botra támaszkodhattam. Helyenként a habarék sár alatt még jeges is maradt a talaj, na már csak az hiányzott, néha  elkeseredtem, hogy a francba fogok fel és lejutni. Láttam olyan eséseket, hogy ihaj! az egyik társunk valahogy úgy bucskázott le, hogy fejjel lefelé állt meg a meredek lejtőn és nem mozdult, kővé váltam, mert még rohanni sem lehetett , hogy valaki segítsen neki, végül a párja csúszott-mászott le hozzá. Kiderült, azért nem mozdult, mert annyira röhögött, hogy nem bírt semmit kezdeni magában. Sokáig bírtam esés nélkül, aztán lenyomtam magam én is az anyaföldre, seggre, bele a sárba. Olyan sáros lettem, mint egy varacskos disznó. Hátizsák, dzseki és persze a nadrág, a tenyerem csöpögött a trutyitól. Utána még megismételtem egy térdre eséssel meg egy ismételt seggest produkáltam. Az egyik túrabotom elhajlott, gondolom mikor estem, a testsúlyt teljesen ráhelyeztem és nem bírta a terhelést. Itthon ki tudta egyenesíteni a párom, újra jó. Sajnáltam volna, régen megvan és nagyon szuper segítség a túrákon. A bakancsokat nem is mondom, hogy néztek ki, hát nagyon jujjjjj 😅 szerencsénk volt, ahogy leértünk végül a hegyről, az utcán voltak nyomós közkutak, na ott úgy ahogy lemostuk, addigra megszáradt a nadrágom, dzsekim is, van mindig a hátizsákban egy kicsi kefe, azzal leszedtük a zömét, még emberi kinézetünk is lett a végére.

Az útvonalon annyira nem volt jó kedvem, mikor láttam mennyire reménytelen egy-egy szakasz, egyáltalán merre induljak, alul, felül? mert az ösvény mutatta a méteres csúszásnyomokat , ott nem lehetett. Az idő is ködös volt, annyi szerencsénk volt, mire felértünk a Remete barlanghoz, kicsit tisztult így láttunk is valamit. Valami szédületes szép panoráma lehet onnan tiszta időben, így csak sejtettük mit is láthatnánk. A Júliánus kilátó környékén még elég sok hó és ott végképp ködös idő várt minket, de már nem is bántuk, csak érjünk le a településre. Persze az sem volt egy könnyű menet, sőt!! Amúgy jártunk már ott nyáron (a kilátóban), tudtuk milyen szép onnan a táj, így nem lett hiányérzetünk. Szóval mindenki megúszta különösebb baj nélkül, én sem ütöttem meg magam, mert a vastag sár és avar felfogta az esést. Eshettünk volna kőre, fára is, na akkor biztos lett volna egy törés.

Szóval a túra közben nem nagyon tudtam örülgetni, de utólag...?? régen röhögtünk ennyit mikor leértünk és megláttuk egymást, dőltünk a röhögéstől. Szó szerint tokától bokáig sárosak voltunk 😅maga a táv nem lett volna sok, mert összevissza olyan 12 km, és a szintemelkedés is csak 410 méter körül volt. A telefonom most nem mutathatta a reális lépésszámot, mert rengeteget toporogtunk, nekem meg 70 cm-re van beállítva a lépéstávom, a telefon meg minden egyes lépést jelez, nem tudja hogy most rendesen léptem vagy toporogtam. Egyébként elfáradtam, a koncentrálástól, a teljes erőbedobástól. Ereszkedéskor már a térdem is jelezte, "ölég vót". Ezt a távot nyáron fele annyi idő alatt tettük volna meg, bár mondta egy ismerősöm, akkor sem sokkal jobb a terep, mert a poros, apró morzsalékos út is rettenetesen veszélyes a nagyon meredek hegyoldali ösvényeken, azon is akkorát lehet esni, hogy borzasztó.

Ez a túra bevonult a minden idők legsz@r@bb túrái közé és mégis: a legemlékezetesebb marad mindenki számára, aki ott volt. Utólag mégis azt mondom, jóvót 😉😎 Olyan ez, mint a viccben: ittál már rossz pálinkát? - Igen! - és milyen volt? - Jó! 😁

Fotó nem is sok készült, a telefon nem nagyon akart reagálni a sáros kezemre, mikor fel akartam oldani az ujjlenyomattal...

Kilátás a Remete barlangból

"panoráma" a Júliánus kilátóból😀

Júliánus kilátó

a valóságban sokkal szebb zöld színe van

itt már majdnem leértünk...

nem tudom mi ez, az útvonalon szúrtam ki, biztos valami emlékhely lenne, nehezen lehetett észrevenni

már fent a Remete barlangnál

egy kis részlet, hogy néztem ki...

De sokszor

... voltak/vannak ilyen gondolataim! 

 "Hátul ült, és azt mondták, hogy félénk, 

Elölről vezetett, és gyűlölték, a büszkeségét. 

Tanácsot kértek tőle, majd megkérdőjelezték útmutatásait. 

Nyilvánosan megbélyegezték, aztán megdöbbentek hallgatásán. 

Amikor nem voltak ambíciói, azt mondták, ez szomorú...

Így hát elmondta nekik az álmait, -erre azt mondták, hogy őrült. 

Azt mondták, hogy meghallgatják, majd befogták a fülüket. 

És megölelték,...miközben nevettek a félelmein. 

És hallgatta az egészet, és arra gondolt, hogy azzá a lánnyá kellene válnia, aki-szerintük -a lehető legjobb. 

De egy nap megkérdezte magától, hogy mi a legjobb NEKI? 

Ahelyett, hogy mindenki másnak akarna megfelelni...

Így hát elsétált az erdőbe, és ott állt a fákkal.  Hallotta a szél suttogását, és a levelek táncát. Beszélt a fűznek, a szilnek, és a fenyőnek. És időről-időre elmondta a fáknak, amit mások mondtak neki. 

Elmondta, hogy úgy érzi, sosem elég. Vagy túl kevés, vagy túl sok... Túl hangos, vagy túl halk, túl heves, vagy túl gyenge. Túl bölcs, vagy túl ostoba, túl merész, vagy túl szelíd. Aztán talált egy kis tisztást fenyőkkel körülvéve, és megállt...

...és hallotta, mit mondanak neki a fák: 

És órákig ült ott, nem akart elmenni, mert az erdő nem szólt semmit, csak hagyta lélegezni..."

(Becky Hemsley, forrás: Lorna Jackson oldaláról: Talentum)

Holnap megint túra, de most csak Magyarországon. Nem is tudom megtippelni milyen idő vár ránk, annyifélét mondanak. Holnap este már okosabb leszek... 🤭😊

Hamar

 ...eltelt az a három nap, de nem vagyunk telhetetlenek, mert annyi gyönyörűségben volt részünk, hogy el sem hiszi már az ember. Az időjárás abszolúte a kegyeibe fogadott bennünket, nem volt nagy mínusz, nagy szél (a hegyekben, főleg télen rettenet tud lenni...), kristálytiszta volt a levegő, ragyogó napsütés, vakító, térdig érő hó(még túlságosan is vakító, nem volt nálam napszemüveg) hihetetlen kék ég, a szállás meleg és tiszta, a kaja nagyon finom és bőséges, a társaság meg, áááá nagyon röhögősök voltunk,  szóval minden együtt volt ahhoz, hogy jól érezzük magunkat. Tulajdonképpen csak a második nap túráztunk, kb. 9 km-t mentünk, de a hóban gázolva felért a duplájával. Igyekeztünk a hómobilok/hójárók által kitaposott nyomvonalakban menni, egy kicsit tömörítette a havat, de nem mindig ment arra, amerre mi :) így elég sokat melléléptünk, olyankor aztán fél lábszárig, térdig süllyedtünk. Komolyan igénybe veszi az ember a nagy hó, de senkit nem érdekelt a fáradtság, a látvány mindent vitt. Azt sem tudtuk merre nézzünk, annyira szép volt a táj. Többször jártunk már arra, de télen még nem. Mondtuk is, hogy nyáron azt a távot szökellve, fél lábon megtesszük fele annyi idő alatt, mint most a hóban. Nem is az volt a lényeg, az egész napunk erre volt szánva, ráértünk, nem kellett sietnünk. A napon volt, ahol szabályosan melegünk volt, de árnyékba érve rögtön változott a hőmérséklet, főleg ahogy ment lefelé a libegő a völgybe, hát ott már dermesztő hideg lett, alig vártuk, hogy leérjünk. Lent aztán hatan beültünk és megjutalmaztuk magunkat egy forralt borral az egyik helyen. Többek között arról is beszélgettünk, annyi szépséget láttunk, valósággal túlcsordultunk az érzelmekkel. Lehet túlzásnak érzitek ezt a rajongást, mindig is szerettem ide jönni, van valami nagy vonzereje, olyan ez mint Torockó, sosem tudom megunni. Már le van foglalva augusztusra a szállás meg jövő januárra, már "csak" el kell érni azt az időt:))

A völgyben megült a köd, de fent már jó idő volt, később ott is feloszlott

itt éppen felfelé az egyik hegycsúcshoz, 1611 méteren voltunk

visszanézve az ember nem is látszik szinte, akkora a távolság meg a hely, csak ha nagyon kinagyítod, akkor látszik, hogy a jobb oldali két villanyoszlop között emberek vannak :))

nézd a felhőket! lencsefelhők :)

azok a felhők ott!...micsoda látvány volt az is :)

a kék, a zöld meg a fehér...

a libegő lefelé menetben

újjáépített fatemplom, még szeg sincs benne, csak fa. Az előző porrá, földig égett két évvel ezelőtt