Nem tudom

... ki hogy van vele, de nem bírom a nagyon buta, irigy, primitív embereket. Egész egyszerűen irritálnak... 

(Ezt úgy péntek délutánra megállapítottam...)

Mivel sokat repülök az idén is, szeretnék venni egy kabinméret utazó hátizsákot. Eddig a túra hátizsákom vittem mindig, (az már az az igazi agyonhasznált 😄) de jó lenne egy kicsit elegánsabb, bár a kutya sem nézi kinek mi van, ki mivel repül 😄

Melyiket választanád? 🤔☺️ 

{Az első kivételével ma fotóztam egy üzletben.} 

Itt

... egy kis tavasz. Vagy nyár. Nem is tudom milyen évszak van már... 🤔☺️

Egy Fekete István idézet hozzá, ami gyönyörű ❤️

"Aztán egy este szokatlan, meleg csend lett. A virágok illata megállt a csalitokban, s amikor feljött a hold, a berekszélen megszólalt egy fülemüle, olyan lágyan és olyan szépen, hogy lehunyta szemét az erdő, lehunyta szemét millió virág, még az öreg bagoly is lehunyta - bár agglegény volt -, mert mindenki tudta, hogy a nádas tündérrózsái között, a tó csillagos tükrében nászruhájába most öltözik a Tavasz felnőtt, szép leánya: Május. "

        /Fekete István/

Ezek az íriszek is nyílnak 

Elnyomja a nagyobb írisz, ősszel átültetem innen, mert egyébként olyan kis szép 

Mindig is

... szerettem Schäffer Erzsébet írásait (sok könyvem van tőle), de ez most a szívemig, lelkemig ért. Miközben olvastam, pityeregtem. Sirattam az ifjúságomat, a csökkenő erőmet, egészségemet, meg most úgy mindent.

Csaláncsípés

A kerítés tövében méregzöld csalánbokor. Nyúlok oda, hogy kihúzom, jól megcsípi a csuklóm fölött a karomat…És a csaláncsípés, mint valami varázsszer, elém hozza gyerekkorom tavaszait.

Emlékszem, a vérehulló fecskefű között elsők között bújt ki a csalán, végig a hátsó kerítés tövében. S azt jól tette, mert a gombszemű, sárgapihés, örökké éhes kiskacsák akkor már ott viriboltak a sparhelt alatt egy jókora ládában. Kifröcskölték a vizet, fölhabzsolták a csalánnal, zöldhagymaszárral s túróval kevert kukoricadarát. Nagyanyám semmit nem sajnált tőlük. Meg is volt az eredménye: az ő kacsáinak csodájára jártak a szomszédok: Már ekkorák! nézte őket Gizus néni, s tőle, aki egy jó szót nem tudott mondani semmire, ez komoly dicséretnek számított. 

Nagyanyánknak tűzálló keze volt. Ha nem hoztunk elég csalánt, maga szaladt ki, s csak úgy meztelen kézzel tépte, hozta a zöld csokrot. Ha erősen fogod, nem csíp! mondogatta, de minket persze agyoncsípett, akárhogy is fogtuk. Nem baj, vígasztalt minket, nem lesztek betegek, a csaláncsípés gyógyít, jobban, mint a patika! 

Ebben lehet valami, gondoltam. Mert búcsúkor, bár akkor már mérges, magasra nőtt csalán védte a kerítést, megjött Budafokról Feri bácsi és Margit néni. Az, ami akkor történt, nagy attrakció volt. Most is előttem van a nyári konyha, ahová jóval az ebéd utáni poharazást követve, kivonult Feri bácsi Margit nénivel. Feri bácsi hasra feküdt a dikón a keményre tömött szalmazsákra. Margit néni, bőrkesztyűs kezében nagy csokor frissen vágott mérges csalánnal már várta. Én meg csak bámultam, ahogy a hórihorgas, mindig viccelődő kedvenc nagybátyám jajgatás nélkül tűrte, hogy felesége erős csapásokkal ütlegelje a csalánnal a hátát, derekát. Amikor aztán már nem volt tenyérnyi folt sem rajta, ami ne dagadt volna pirosra, akkor felült, nyújtózott egy nagyot, ivott egy pohár fröccsöt, és azt mondta: 

– Na, egy időre megszabadultam a reumámtól!  

Hát innen tudom, hogy a csalán csíp ugyan, de jót csíp az emberen. Évekkel később, Viktor a gyimesi muzsikus barátunk is ezt állította. Reggelenként kijött hozzánk a füves udvarra, kérges tenyerében eldörzsölt jónéhány fiatal csalánlevelet – aztán megette. 

– Mióta ezt csinálom, nincs bajom a vérnyomásommal, s a szívem is rendesen kalapál… 

Előjött még egy emlék. Jónáséknál sok gyerek volt, szerettem náluk lenni. Mennyire tetszett, hogy olyanokat ettek, amit mi nem! Otthon talán meg se kóstoltam volna. De Jónás néni hatalmas adag csalános rántottáját – amiben több volt a csalán, mint a tojás – úgy faltam a közös serpenyőből, mint aki napokig nem kapott enni. 

S a csaláncsípés nyomán előjött, hogy mennyi mindent elveszítettünk, ami nem is olyan régen a miénk volt! Sokat vonatozom. Elnézem a házak mögött a kerteket. Fű, hinta, kis-nagy medencék. Néhány konyhakert. Gyerekkoromban mindenütt volt veteményes, baromfiudvar, disznóól. A kertben minden megtermett, sóska, bab, borsó, retek, hagyma, krumpli pár bokorral legalább. Csemegekukoricát ültettünk, hogy legyen főzni és pattogatni való. A tojást mi gyerekek, kerestük meg az ólban, kazalban. S kora tavasszal, amikor a kotlós alatt már repedeztek a tojások, micsoda gyönyörűség volt látni, ahogy nagyanyánk kötényébe szedi a megszáradt kiscsirkéket s viszi be a védett nyári konyhába a ládába, s szalad utána a kotlós! 

Emlékszem, szombaton udvart, utcát takarítottunk. Nem volt szemétgyűjtés, mert nem volt szemét. Mindent felhasználtunk. Ételt kidobni halálos vétek volt, nem is fordult elő. Ha mégis, a maradékot megették az állatok. A takarékoskodást belénk nevelték: Gyufával, papírral spórolj! Télen hányszor hallottam, csukd be az ajtót, fűtünk! Nem volt botmixer, turmix, keverő és dagasztógép, mégis minden elkészült. Segítettünk piskótát kavarni, és a végén kinyalogathattuk a tálat… 

Jaj, milyen messzire vitt a csaláncsípés! Kint vagyok egy öreg szőlőben. Lassan ballagok a forrás felé. Akácillatot hoz a szél, s lám, milyen korán bontja virágát a bodza! Közelről nézem a körtefa apró virágát. Méhek szorgoskodnak a porzóin. Vajon ki küldi őket, beleájulni, belealudni, beleszerelmesedni az első édes, illatos pillanatba. Ki súg rigónak, cinegének, hogy füttyükre vár a fák között langyosodó levegőben minden, ami él. Tudják-e vajon a könnyű röptű szabadok, az eget a földdel összekötő pacsirta, a léha múltú kakukk, hogy hangjukat fájdalmasan nélkülözte, mint megbüntetett kisgyerek, a világ. 

S az ember…? Az ember ilyenkor vágyat érez. Ki a házból, ki abba a virágporos, reszkető nászba, a pattanva bimbózó rügyek és virágok közé. Ki a földekre, ahol a bokrok védelmében fácánok kakatolnak, nyulak helytelenkednek. Még az óvatos őzek is merészen csipkedik a vetések édes füvét, s bátran a szelek felé tartják finom orrukat. Talán sejtik, hogy a ruganyos mellű, kacagó szél most nem árulja el őket. Az anyák és gidák szagát messze röpíti, cafatokra szaggatja és elviszi föl a fellegek fölé. Mert most nincs vadász, nincs gonosz, nincs halál. Reszket, remeg a vágy, életet, nászt kiáltanak mindenek. 

A gazdák, ahol még vannak, korán kelnek és későn térnek nyugovóra. Kezükből magvak, dugványok kerülnek a porhanyós barázdákba. A szőlősorok között metszőolló csattog, s a tőkék árnyékában idei rókakölyök vakaródzik. A mezőn borjak, bárányok, gidák ugrálnak önfeledten, csurran a tej az anyák adakozó tőgyén. A Teremtésnek ideje van…

Schäffer Erzsébet

Megpróbálom

 ...összehozni az ígért utazásról a beszámolót. Két telefonról kell(ene) "összefésülni" a fotókat.

Nyugodtan kijelenthetem, életemben nem láttam még ehhez hasonló tájat, mint Lanzarotén. Hihetetlenül különleges és nyomasztó is egyben. Képzelj el egy olyan vidéket, ahol nincsenek fák, bokrok, fű, semmi nincs, csak néhány pozsgás szerű növényke, ami kínlódik a tájban. Illetve kaktuszok, de az is csak gyéren, tulajdonképpen amit az ott élők ültettek már az évtizedek/évszázadok során. Van ugyan pálmafa, de azok is inkább csak a településeken, de azok sem alkotnak ám erdőt. Kopár, száraz és forró. Április elején mentünk, de már szenvedtünk a melegtől, 30 fok körül volt, de ez sokkal égetőbb, mint nálunk. Nem tudsz árnyékba menni, mert nincs hová. Az UV sugárzás ott 11-12-es értéknél kezdődik. Nagyon kell vele vigyázni, mert az óceán felől állandóan fúj a szél a partmenti sávokban, ha nincs rajtad hosszú ujjú, megégsz. Rajtam állandóan ing volt, sapka, a nyakamon kendő. 

Ami a különlegességét adja, az a számtalan vulkán által kialakított táj. Az 1700-as, 1800-as években még működtek ott vulkánok, úgy is szokták mondani, a 300 vulkán szigete. Na, annyi biztos van ott. Láttunk igazi vulkáni kürtőt is, de ami a lényeg: hihetetlen mennyiségben folyt mindenfelé a láva. Néztem a lávamezőn átvezető túránk során hol is van a hegy, ahonnan jöhetett, hát elég messze volt és mégis eljutott az óceánig. Ameddig a szem ellátott, mindenütt lávamezők voltak. Fekete, irtó veszélyes, andezit és bazalt tartalmú koromfekete vulkáni kőzet ameddig a szem ellátott. Jusson eszedbe, mikor látod a tévében egy-egy kitörésről a filmet, hogyan hömpölyög az izzó láva. Itt láthattam ahogy hűlt ki és megdermedt. Az már úgy marad az idők végezetéig. Látszottak a gyűrődések, ahogy folyt, a tornyosulások, rendkívül éles kövekkel telítve. Nagyon kellett vigyázni, mert aki ott elesik, annak szilánkosra törik a csontja a nagyon fura alakzatú, hegyes/éles köveken. Mi úgy fogalmaztuk meg, egy hatalmas óriás őszi mélyszántást végzett a tájon. Ez a lávamező végig van a sziget egyik oldalán, végig lehet menni az egész szakaszon, de mi nem jártuk be csak kb. egy 7 km-es útvonalat, de higgyétek el, nagyon elég is volt. Fárasztó, nyomasztó egy idő után a feketeség, a hőség, a figyelem, hogy el ne essünk stb. Ugyanakkor engem lenyűgözött! Állandóan az járt az eszemben, úristen! micsoda erők dolgozhattak ott annak idején, hogy ilyen mennyiségű láva került a felszínre isten tudja hány km-es szakaszon. Rengeteg beszakadt vulkánt láttunk, az un. kalderákat.  Vonzott és taszított ez a rész. Óriási élmény volt, de mégis azt mondom: többé nem mennék oda. Nem tudom megmagyarázni, de a kietlenség, a feketeség, a táj üressége, a zöld hiánya, phuuuu, hát elég volt egyszer. Kirándultunk még több kis településre is, ott vannak pálmafák, igazi délvidéki virágok, de mind csak úgy marad életben, ha odavezetik a tövéhez a csepegtető öntözés csöveit, mert amúgy elpusztulnának, annyira nincs ott csapadék. Lanzarotét nem is néztem, csak a másik szigetet, ahová átmentünk: Fuerteventura, na az éves csapadék ott 150 mm, gondold el, az semmi. 

Első napon  El Golfo faluból indultunk el a lávamezőn. El Golfo egy kis halászfalu a sziget nyugati részén.  A part mellől  fordultunk vissza a falu felé, nagyon gyér növényzet között.

A túra után még 200 méter séta után jutottunk el Lago Verde-hez, amely egy különös zöld színű tó az óceán partján. Gyakorlatilag egy vulkáni kráter maradványa ez, amelynek az óceán felőli részét lekoptatta a hullámok ereje, és a maradékban pedig egy tó keletkezett, amelyet egy algafajta varázsol elképesztően zöld színűvé.

Második napon az ezer pálma völgyébe indultunk Haría városába. Na, ne gondold hogy tényleg van ezer pálma, csak ez egy hangyányit zöldebb, mint a környező táj. Nagyon érdekes a szőlő termesztésük, a hegyoldalakon teraszosan vannak a szőlő ültetvények, de az egész szőlő jó ha egy méteresre nő meg. A talaj vulkanikus volta miatt nagyon termékeny, de ne gondold, hogy föld van ott, ááááá! apróra darált? őrölt? vulkáni kőzet a "föld". Persze a szőlő is csak úgy él meg, hogy mindegyiknek a tövére oda van vezetve a csepegtető locsoló rendszer. Nem is tudom honnan van víz ott, még csak egy icipici patakocskát sem láttunk sehol, arra gondoltunk, hogy valami mélyfúrású kutakat csinálnak, csak így lehet, mert a házak összevissza vannak a hegyek között, olyan elképesztő helyeken laknak, hogy közel távol nincs semmi szomszédság. Komolyan, én el sem tudom képzelni, hogy ilyen helyen élnék, jó, ők beleszületnek a helybe, nem nagyon válogathatnak, de biztos jó ott és úgy nekik.

A fotók nagyon jól érzékeltetik a szépséget, a vadságot, a kietlenséget, de ugyanakkor az életet is. 

 

Folyt. köv.

  

 

jól látszanak a beszakadt vulkánok a távolban

ez volt itt talán a legzöldebb táj...

ilyen úton mentünk végig...

ez már nagyon zöld résznek számított

holdbéli táj

ez egy hatalmas, kb. méter magas cserépben volt, maga a kaktusz is nagy volt